történetünk szorongó májsejtek között kezdődik
te teát főzöl én erőlevest és kint már leszállt a köd

mert én elfogadok bárkit, de nem beszélek senkivel.
mert én senkit sem fogadok el, de leblamálok bárkit.
és lassan már reggel, és fölöttem a nap, és este van.
és lassan már reggel, és fölöttem az ég,
a nap, a csillagok, a nagygöncöl, a kisbolygók,
és a több hónapos nappal, és több hónapos sötétség,
és köd, és esőfelhők, és ózon szkafander. – el van túlozva mind.

„az ördög elképedve állt, érezte milyen ocsmány a jóság”;
én néztem és nem éreztem semmit. csak hogy korog a
gyomrom, szárad a szám, egyre ritkább a levegő, és ünnep van.
mert én nem gothár tamás, de nem is a vers vagyok, csak fuldokló
parcellák a májban –. ünnep van, és nem is akármilyen.
az egyetlen nap, ami még nem a világé:
a beat ami némán, a punk ami szerényen,
és a keresztény black-metál, hogy legalább egy nóta közösen,
mert minden megbocsájtható – remélem.
ősz van, és már hideg itt mifelénk
épp szünet. előttem apám régi truszája,
fölöttem mégis mintha egy daru – de mégis hova fajulhat
tovább ez az egész jutalomjáték, és mikor osztják ki a sárgalapokat