Hólepte iskolaudvar, facsemetéktől szálkás, az utca felé drótkerítés, ha hógolyózni nem, legalább a latyakos úton törtető bicikliseket, kéményekből előtörő füstöt bámulni.

Valaki lefog és valaki a gyomrodat puhítja. Természetes kiválasztás. A tülekedő gyereksereg, fagycsípte piros arcok és a marokba gyűjtött kövek. És most térdelsz majd négykézláb most kutya vagy és most ne mozdulj, itt hagynak. Sötétedik. Mezítelen fák alatt üresedik a tér. Visszajönnek, köpködni, röhögni, amiért nem mozdulsz. Ez a játék nem tetszik, most legyetek ti kutyák. Nem. Te olyan tökéletes kutya vagy. A mi kutyánk. Nem engedtük meg, hogy beszélj. Azt mi szoktuk. Mostantól csak nyüszíthetsz vagy ugathatsz. Én ilyet nem játszok, féltérden de visszanyomnak, valaki keménnyé fagyott havat töm az arcodba, horzsol és megtölti a szád.

Siess mielőtt utolérnek, mint amikor sárban ragad a lábad és a hátul törtető Ladában függő-nevető arcok a retinádba égtek, van egy hely, panoptikum a pillanatoknak, amikor valaki megszűnik és mások fürgén hordják el a maradékot. Csak nem akartak elütni. De elestem a sárban, majd a kipördülő kerekek még az ég felé hánytak egy keveset, és tovahajtottak.

Lehetne olyan a lelkem, mint Dexter laboratóriuma, teli lombikokkal és kanyargó csövekkel. Erőt szintetizálnék és kitartást.

Később a biciklit lehetne gyorsabban hajtani, de már ott van melletted, vagy harminc kilóval nehezebb és a válladat markolja és röhög és most bele az árokba, megfordul a világ és a szenny a szádban, a könnyek és a félelem. Ölni kell.

Tudom, hogy az egyikük már megtette. Kifosztották azt az ittas öregembert a Petőfin. Cigiért és a nyugdíjáért. Nagyon nem volt semmije, begurultak, és ekkor a legfiatalabb leütötte egy vascsővel. Soká találták meg, repedt koponyával. Mind tudjuk, és csak egy gyerek meri azt mondani, hogy gyilkos tudjuk hogy te tetted egy rohadt gyilkos vagy!  Nagyon gyorsan ragadja meg a gyereket, a falnak nyomja, de a másik vinnyog. Arra már nem emlékszem, hogy tagadta-e. És ez is nyugtalanít. Se következménye nem lett. Akik részt vettek benne, ők terjeszthették el a részleteket is, mert pontosan tudtuk, miért és hogy történt.

Pusztítani kell. Hagytad magad! De nem ide, nem ebbe a testbe kellett volna születni. Nem haraptam időben, és most már késő.

A barátjának hív, először meglepi, hogy lábra tudok állni, utána elindulok az iskola irányába térdtől állig mocskosan és a sírás kisüléseitől remegve. Ő csak játszott. Mi csak játszottunk. Pusztítósat.

Tudnak mindent és ott vannak mindenütt és az élet játék, sose sírok sose mozdulok ki innen. A biztonság az, amikor mindenki elfelejt.

Még pár év, és teljesen átlátszó leszek.