Szótlanul kerülgetjük egymást a konyhában és a babkonzervszagú folyosón. Bömböl a rádió, folyton a BBC megy, nyelvtanulás céljából. Anya valami reggeli beszélgetős műsort hallgat. A riporter nyávogásától feláll a szőr a hátamon, bedugom a fülem, akkor már inkább Miley Cyrus. Fejben twerkelek. Anya fintorogva tömi a fejébe a Weetabixot, nem tudom eldönteni, hogy asszimilálódni akar, vagy csak le szeretné adni azt a tíz kilót, amit a válás óta fölszedett. Minek eszed, ha utálod, kérdezem. Ne kiabálj, mondja ő. Teát főz, még mindig nem hiszi el, hogy nem tudom meginni. A konyhánk akkora, mint egy próbafülke otthon, a Mammutban. Közben itt, a Primarkban akkorák a próbafülkék, mint az otthoni konyhánk volt. Az ablak előtt állva eszem meg a lekváros kenyeremet. Odakint esik.

Anya már öltözik. Magassarkút húz, pedig azt otthon soha nem szokott, nem bírja a bokája. Ki is festi magát, gondosan rúzsoz, mintha számítana. Jól kell kinézni, mondja, mikor észreveszi, hogy bámulom. Te mit veszel fel? Mondom, hogy én ma nem megyek sehová, rosszul érzem magam, kapar a torkom. Nem adja fel, addig nyaggat, amíg fel nem öltözöm. Hogy nézel ki, csak nem harisnyában akarsz az utcára menni? Csak de. Nem mer egyedül hagyni, fél, hogy akkor tényleg itthon maradnék, inkább megvárja, amíg felveszem a bakancsom. Rágja a körmét, görcsöl, hogy el fog késni miattam. Még nem ismeri ki magát túl jól a menetrendeken. Újrafűzöm a bal bakit, csak hogy húzzam az időt. A metróig együtt megyünk. Megpuszilna, de elfordulok.

Az utolsó szabad helyre ülök le a metrón. Egy nyanya megáll előttem, az arcomba lógatja a táskáját. Zöld műbőr, legalább ezeréves. Valamit mond, nem értem, úgy csinálok, mintha nem hallanám. Most a Born this way megy, Lady Gaga vagyok, a fejem együtt mozog a ritmussal. Újraolvasom a chateket. Marci azt írta, reggelente hiányzom neki a legjobban. Megpróbálom kitalálni, hogy mit érthetett ezalatt. Most senki sem aktív, otthon már javában tart az első óra. Töri. Elképzelem Podonyit, amint a térkép felé fordulva magyaráz. A mutatópálcával veri a táblát, fehér hajából hull a korpa a pulóverére. Mindig ugyanazt a zöld pulóvert hordja, biztos az van rajta ma is. A leghátsó padsorban, Zita mellett még üres a helyem. A nyanya nem hagyja abba a nyavalygást. Nem nézek rá, ezt az egyet már megtanultam itt, hogy hogyan kerüljem el mások tekintetét. A Finchley Centralnál állok fel, még direkt jól rálépek a lábára, mielőtt átadnám neki a helyet.

Nincs kedvem buszra várni, a metrótól gyalog megyek, még ha szét is ázik a bakancsom. A suli előtere kész uszoda, a kisebb lányok lakkbőr cipőjéből csorog a víz. Anya egyetlen szerencséje, hogy nem kell egyenruhát hordanom. Ha nekem is olyan szalagos kalapkában kéne rohangálnom, mint a kicsiknek, akkor tuti már az első napon leléptem volna. Elvileg tőlünk is elegáns viseletet várnak el, de én úgy csinálok, mintha a házirendnek ezt a passzusát nem olvastam volna el. Azért a látszat kedvéért magam köré tekerem a szekrényemben tartott fekete lapszoknyát, amit még nyáron vettem a Szigeten. Aisa rámköszön, mosolyog, mintha örülne, hogy lát, megjegyzi, hogy esik az eső. Ugyanaz a ruha van rajta, mint tegnap. Lehajol, pakolja a könyveit, én meg félrehúzódom, nehogy hozzám érjen. Kevés fejkendős jár ide, legalább ennyi előnye van annak, hogy ez egy katolikus iskola.

Fizetős hely, azért is vettek fel az egyetemi előkészítőre, annak ellenére, hogy csak az idén jöttem, nem voltak meg a vizsgáim, sőt egyelőre az angoltudásom sem valami fényes. Ide csak lányok járhatnak, ráadásul időnként még a templomba is elhajtanak minket, de nem nagyon válogathattam, volt ez, vagy mehettem volna college-ba, aztán húspogácsát sütni a McDonalds-ba. A tandíj persze iszonyú magas, úgyhogy minden máson spórolnunk kell, például egy annyira gáz lakásban lakunk, amilyet otthon elképzelni sem tudtunk volna. Anya, miközben próbál nem bőgni a mocskos padlószőnyeg miatt, minden este elmondja a mantrát, hogy a jó iskoláért érdemes áldozatot hozni. Mondjuk, ha itt ez a jó, akkor tényleg nem tudom, milyen lehet a többi. Még nem mindig értem, ami az órákon történik, de az azért feltűnik, hogy az évfolyamtársaim olyanok, mint egy csapat beszipuzott csimpánz. Üres tekintettel néznek maguk elé, miközben a matektanár lelkesen magyaráz. Kizárólag nekem, a többiekről szerintem el is felejtkezett. Mondjuk megértem, nekik nemhogy a szögfüggvényekhez, de az elsőfokú egyenletekhez sincs semmi közük.

Otthon vártam a szüneteket, itt viszont gyűlölöm őket. A többi lány évek óta ismeri egymást, mindenki tudja, hol a helye. Van egy társaság, akik senkivel sem állnak szóba, és maguk között is csak félszavakban beszélnek. Nem tudom, kik lehetnek, de úgy néznek ki, mintha folyton unatkoznának, és suli után hatalmas Land Roverek várják őket a kapu előtt. A maradék tulajdonképpen egész kedves, odahívnak az asztalukhoz az ebédlőben, megkérdezik, lehet-e kapni kólát Magyarországon. Mikor válaszolok, az egyikük forgatja a szemét. Biztos rossz szót használtam, vagy béna volt a kiejtésem. Hallgatok inkább, némán kanalazom a levest. Olyan híg, mint a víz. Felnézek, látom, hogy a többiek a másik irányban merítik meg benne a kanalat. Megpróbálom én is úgy csinálni. Egyszerre beszélnek, nem tudom követni, miről van szó. Elbambulok, arra gondolok, hogy otthon már vége a tanításnak, és Zita már mehet a műjégre, plázázni, vagy ahová csak akar. Azt mondta, nem enged senkit odaülni a helyemre, de tudom, hogy csak idő kérése, és el fog felejteni. Most is biztosan Orsival lóg. Hiába csetelünk minden nap, egyre kevésbé értem a poénjait, és néha, mikor megkérdezem, hol van éppen, csak annyit ír, hogy semmi meg hosszú.

Ebéd után vizuális művészet óra van. Engem egy új lány mellé osztanak be, portrét kell készítenünk egymásról. Bemutatkozik, nem értem a nevét, de nem akarok visszakérdezni. Egyszer sem szólal meg, amíg rajzoljuk egymást, a szeme összeszűkül, mikor méreget. Vörös, göndör haja van, és olyan fehér a bőre, hogy az orrán szinte világítanak a szeplők. Mikor elkészül, megmutatja nekem a képet. Nem lett annyira jó, mentegetőzik, nem tudtam visszaadni, hogy mennyire szép vagy. Érzem, hogy elvörösödöm. Szeretnék mondani valami szellemeset, de semmi sem jut az eszembe. A kezébe nyomom a rajzomat, elmosolyodik, és feltűzi a faliújságra.

Ma reggel nézegettem a repülőjegyeket a neten. Nem is olyan drágák, de zsebpénzből nem tudok hazaszökni, kénytelen leszek lopni anyától, aztán lelépni, mielőtt észrevenné. Azt viszont nem tudom, hogy otthon hova megyek majd. Zita megkérdezte a szüleit, nem lehetnék-e el náluk egy évig, de ők hallani sem akartak róla. Éppen válnak, szóval nem is csodálom. Apámhoz nem mehetek az új nője miatt, Marcinak meg nem is merem megemlíteni, mert félek, hogy nyomulásnak venné.

Suli után nem a metró felé indulok, hanem az ellenkező irányba. Elállt az eső, csak a szél fúj egyre erősebben, de most nem zavar az se. Dögunalmas környék, csupa sorház, vörös tégla, elöl kis kert, hátul kis kert, az ablakok körül cukormáz. Alig van valaki az utcán, csak az au pairek tologatják a babakocsikat. Alig idősebbek nálam, és könnyen lehet, hogy magyarok. Nem merek letérni az útról, tartok tőle, hogy a mellékutcákban kirabolnak vagy megerőszakolnak. Bár ez egy jó környék, szerintem itt csak fogorvosok meg banktisztviselők laknak. Elérek Golders Greenig, nem zöld, de itt legalább van pár magasabb ház. Széles út megy keresztbe, elindulok rajta bal felé. Adele-t hallgatok. Nem nézem már az embereket, csak a táblákat néha, hogy tudjam, merre járok. Vég út, ez tetszik, mára ez pont jó lesz nekem.

Otthon már órákkal ezelőtt befejeződött a tanítás, de Marci még nem jelentkezett. Sokkal többet írok én neki, mint ő nekem. Gyakrabban, mint kellene, és hosszabban is. Emelkedik az út, egyre több a fa, egyre nagyobbak a házak. Csinálok egy szelfit, mosolygok, mögöttem egy igazi angol kert, felette szürke ég. Elküldöm Marcinak. Zita szerint nem csal meg senkivel.

Egy gyalogösvényen járok, az autóút mellett, körülöttem erdő. Nem park, erdő, London közepén. Megnézem a térképen, hol lehetek. Hampstead Heath, vagy legalábbis annak a széle. Elkanyarodik az ösvény, felbukkan egy kastély, piros-fehér az is, mint az sorházak. Azért lefotózom, de ezt már nem küldöm el, megvárom, amíg Marci visszaír. Továbbmegyek, előttem egy rét meg egy kis tó, körülötte virágoskert. Fotózok. Az egyik padon egy pár csókolózik.

Megint esni kezd, de nem cseppekben, inkább hosszú fonalakban. Gondolkozom, hogy hívják az ilyen esőt angolul. Futok visszafelé, közben érzem, hogy vibrál a telefonom. Van valami fura, oszlopos épület a kastély mellett, oda menekülök be az eső elől. Marci az, a mekiben ül, az Oktogonon. Lassan pötyög, többször visszatörli, közben reszketni kezdek, a vizes leggings hűti a lábamat. Kérdezem, kikkel van, ő azt írja, hogy ott hullik a hó. Elküldöm a képeket, de csak egy szmájli jön válaszul. Várok, hallgatom az eső kopogását. Tudom, hogy nem kéne, mégis újra írni kezdek, mert valakinek el kell mondanom, hogy el vagyok kenődve. Úgy érzem, ha nem utazhatok azonnal haza, felvágom az ereim. Marci megint hosszan gépel. Nem győzöm kivárni, futni kezdek az autóút felé. Újra egy ostoba szmájlit küld, sírva röhögőset, biztos azt hiszi, viccelek. Azt írja, az érfelvágás nem túl kellemes, inkább szedjek be egy csomag altatót. A folytatást már nem látom. Tiszta víz a kijelző, nem tudom, hogy a könnyeim folynak, vagy a hajamból csepeg rá az eső.

Mikor apám lelépett az új csajával, anya két levél Xanaxot is beszedett. Ha aznap nem lógom el az énekkart, már nem élne. Persze erről Marci nem tud, az iskolában csak annyit mondtam, hogy az anyám kórházba került. Nem sokkal azután, hogy hazajött, kirakták a munkahelyéről is, apám meg beadta a válópert. Anya először hízott tíz kilót a gyógyszerektől, aztán elkezdett jógázni és léböjtkúrázni. Utána jött ez a londoni meló.

Keresek egy emotikont, amit viszaküldhetnék válaszul. Nem hallok zajt a hátam mögött, csak az ütést érzem. A fejem szétrobban, de csak az első rúgástól esem a földre. Akkor látom meg a támadóm arcát. Fiatalabb mint én, de már profi. A táskám csatja orrba vág. A telefonom erősen markolom, de egy újabb rúgás után elengedem azt is. Hiába húzom össze magam a sárban, kapok még kettőt búcsúzóul. Egy autó elhúz mellettem az úton, de a vezető nem lát, eltakarnak a bokrok.

Felállok, a ruhám csupa sár. A leggingsem vizes, de az is lehet, hogy bepisiltem.  Fájnak a bordáim, a szemem előtt vörös foltok cikáznak. Teszek pár imbolygó lépést, aztán megpróbálok gyorsítani. A lendület egyenesben tart. Mikor kiérek az erdőből, az egyik elegáns ház előtt leokádom a járdát. Marci az Oktogonon van, és ott esik a hó.

Ezer évbe telik, mire a Golders Greenig elérek. Kevés ember jár az utcán, azok is sietnek. Egy oszlopnak támaszkodom, levegő után kapkodok. Az eső lefolyik a nyakamon, odanyúlok, piros lesz a kezem. Valaki a karomhoz ér. Egy kendős fejű lány az, nem is az arcát ismerem meg, inkább a mosolyát. Aisa megint úgy csinál, mitha örülne nekem. Nem vagy jól, kérdezi. Finoman húzni kezd az egyik épület felé. Megyek vele, most már azt sem bánom, hogy egy hete ugyanaz a ruha van rajta. Egy boltba lépünk be, a polcokon fűszerek. Állott meleg van, pipaszag. Megjelenik egy nő valami száriféleségben, összecsapja a kezét, szörnyülködik. Egy pokrócot terít a vállamra. Dadogva szabadkozom, hogy koszos lesz a ruhámtól meg a vértől, de ő csak legyint. Mi történt, kérdezi Aisa. Megpróbálok beszélni, de nem jutnak eszembe a szavak. Az erdőben? Ne mászkálj arra egyedül, mondja, és megszorítja a kezemet. Később anyával beszél telefonon, azt ígéri, bevisznek az ügyeletre. Ne aggódjon, az édesanyja odajön a kórházba, hajol le hozzám a száris nő. Egy bögre forró, cukros teát rak le elém, aztán bezárja a boltot. Mielőtt leeresztené a redőnyt, látom, hogy odakint nagy, nedves pelyhekben esni kezd a hó.

*

(A novellát beválogatták a Móra Kiadó idén megjelenő, Jelen! című antológiájába.)