„Ezek az olasz énekesnők! Na meg ezek a firkászok! Hogy a távoli jövőből is képesek üzengetni – nekem! Ki hallott már ilyet? Hát hogy jön ahhoz ez a hogyishívják, ez a Jahoda Sanyi, hogy engem A Barokk Beethovenjének titulál?! De ennek meglesznek a következményei, kedves Jahoda úr, erről biztosíthatom. Különben is, ki az a Beethoven? Hát őriztünk mi együtt libát? Nem. És nem is fogunk!

Csak hogy tudja, tisztelt uram, elmesélem, mit tettem azzal a konok énekesnővel, azzal a Cazzone kisasszonnyal, miután dacoskodott velem. Először is megragadtam, jól megráztam, és ezt mondtam neki: Asszonyom, jól tudom, hogy Ön maga a nőstényördög; de vegye tudomásul, hogy én meg Belzebub vagyok, minden ördögök fejedelme! És fölemeltem azzal, hogy kidobom az ablakon. Erre aztán megijedt a világhírű énekesnő és kezes báránnyá vált. Úgyhogy jól értsen meg, Jahoda úr, mert én így bánok el a kellemetlenkedőkkel.

Hagyjuk a pereskedést, én azt mondom. Nincs nekem időm az effélékre. Ha nem tudná, én egész nap komponálok. De ha tudná is, az sem érdekel. Nézze, nagyon rosszul hiszi, hogy én félek Magától. Magától értetődik, hogy ez nem igaz. (Nem igaz, hogy milyen alakok vannak!) Hogy Én félnék – Öntől! Hahaha! Ez nevetséges. Tudja mit? Verekedjünk meg egymással! Na? Na? Ettől már inába szállt a bátorsága, mi? De mi mást is lehet várni egy firkásztól. Szóval ha van Önben becsület, és ha van vér a pucájában, akkor lesz szíves ott lenni holnap, pontban délben, a Covent Garden-beli királyi színház főbejáratánál, hogy a nagyközönség előtt is bemutathassam legújabb művemet – két ökölcsapásra. Mely – erről biztosíthatom – teljességgel Önre lesz szabva. Hogy a monokli már régen kiment a divatból? De uram, kit érdekel a divat?!

Vagy nem is! Kihívom evési versenyre. He? Ettől rögtön tele lett a nadrágja… Azt meghiszem! Híres evő vagyok, ezt mindenki tudja. De nehogy mindjárt valami hitvány sör-virsli versenyre gondoljon, vagy hasonlóra! A zseni kötelez. Én igényes ember vagyok, nem adom alább egy minimum tizenötös ételsornál, a legkülönb ételnemekből, és hadd hívjam fel szíves figyelmét, hogy én – nem alkuszom. Firkász uram, részvétem – Önnek annyi! Ön már a sárga földig leette magát, míg én – legfeljebb – a harmadánál tartok majd.

Szóval jobb, ha nem húz ujjat velem senki. Ha felbosszantanak, nem ismerek se Istent, se embert. A minap éppen a walesi herceggel veszekedtem. (Igen, Vele.) Hát képzelheti, több, az udvarhoz tartozó magasrangú úr és úrhölgy rémülten jött oda hozzám, hogy: most akkor mi lesz, kiestem a herceg kegyéből? Totális tévedésben vannak, mondtam nekik higgadtan, ő esett ki az én kegyeimből.

Hogy az a költő, az a Morell nevű firkász is hogy felbosszantott a minap! Nézem azt a szövegkönyvet, és majd meghibbanok dühömben. Lecsaptam az asztalra, hogy csak úgy csattant. Legszívesebben ezt a Morellt is lecsaptam volna… Meg is érdemelte volna, higgye el nekem, na szóval lecsaptam, azután zordul fölcsattantam: Ezek az átkozott jambusok! Mire ő, megszeppenve és a kezeit tördelve, ezt merészelte mondani nekem: Ne izgassa fel magát, Mester, ezek trochaeusok… Ördög és Pokol! – ordítottam rá – Trochaeusok; mi az, hogy trochaeusok?! És már gyűrtem is föl az ingemet, hogy jól eltángáljam a gazfickót. Arcátlan népség!

Nemrég Dublinban próbáltuk a Messiás egyik-másik kórustételének hatását… Szép kis próba volt, mondhatom. Hogy a pék rakja tele! Egyébiránt az Arany Folyam vendéglőben zajlott le az eset (ha nem hiszi, járjon utána). Nos, ha hiszi, ha nem, az egyik kórustételnél egy Janson nevű basszista (basszus, egy nyomdász, érti? egy nyomdász) ismételten disztonált… Ráförmedtem a kurafira: Maga gazember, nem azt mondta, hogy tud lapról énekelni?! Mire ez a nyomorult ezt rebegte: Tudok is, uram, de nem első látásra. Majdnem hozzávágtam egy kontratenort, ha le nem fognak… Na, Jahoda úr, pedzi már, pedzi már?

Eh, mit! Nézze, Jahoda úr, én mint keményen dolgozó ember, egyre türelmetlenebb vagyok a társasági élet trivialitásával szemben. Sem üres politikai vitákba nem bonyolódom, sem a saját művészetemről nem diskurálok, senki emberfiával.

Azt gyanítom, Ön egy jelentős ember lehet a maga művészetében. Ám legyen. Ugyan nem ismerem a munkásságát, és még a nevét se hallottam soha a büdös életben, de ha valaki velem így szembehelyezkedik, akkor az csak bátor ember lehet, férfi a talpán – és ezt respektálnom kell. Ön a firkászok – jó, legyen író, ha úgy tetszik, nekem oly mindegy –, szóval Ön az írók között jelentős helyet foglalhat el. Lehetséges. Ebben én nem vagyok olyan tájékozott, és nincs is annyi időm szépirodalmi művek olvasására. De tudja mit? Ha nem veszi sértésnek, komponálnék az Ön tiszteletére egy zeneművet. Mit szól hozzá? Alexander’s Feast lenne a címe, vagyis: Sándor-Ünnep. Kedvére volna? De felejtse is el rögtön, mert meglepetésnek szánom. Megegyeztünk? Jó. Most pedig azonnal nekiállok. Kérem, hagyjon dolgozni! Viszontlátásra, Jahoda úr!”

*

Ezt az igazán becses, eredeti, megsárgult, régi dokumentumot a Hallei Händel Múzeum egyik üvegvitrinjéből emeltem ki (kiemelés tőlem – J. S.), azzal a kegyes szándékkal, hogy a szélesebb nagyközönség is megismerkedhessen vele.

Minthogy ezen írás (valamilyen szinten) engem is érint, fölmentve érzem magam a – milyen csúf szó! – lopás bűne alól.

 

                                                                                                   Maradok továbbra is

                                                                                                   nyájas Olvasóim iránt

                                                                                                   a legnagyobb tisztelettel

                                                                                                   és alázattal,

                                                                                                   Jahoda Sándor, író.