Szereti a fekete kávéscsészéket. Ők is abból ittak. Nem tehet róla, erről is apja urnája jut eszébe. Az is épp ilyen fényesen csillogó fekete henger. Szeretne benne mutatóujjával úgy körözni, mint a kanállal ebben a feketében. Keverni a hamut, hátha összeáll újra egy emberré.

Ha most teljes képzavarral akarna élni, ami nála nem ritka, azt mondaná: az apja forog a sírjában, hogy Szűz Mária domború képe van az urnáján. De elveszítette minden realitását, mikor a temetkezési vállalkozó apró fornettis pogácsadarabokat köpködött szét előtte kérődzése közben és hadarta a szolgáltatásokat. Mint egy all inkluzív bárban. A következő kliensek már ott toporogtak oldalt teljes feketében és hallgatták a statisztikai adatokat. Mindössze ennyi maradt apjából.
Hány éves volt az elhunyt?
58.
Halk ováció a nézőtérről.
A jó életbe, kért ő kommentárt a temetéshez?! Ha tudnák, hogy az az 58 nyomorult év duplán számít, akkor kussolnának.

Szóval nézi a fekete kávéscsészét, amin nincs domború Szűz Mária, mégis össze akarja rakni belőle az apját, mozaikokként, mint régen egy La Fontaine történet végén az egyik szereplő, aki belebolondult, hogy nem tudja újból kirakni a tanmese egyik szereplőjét.
De maradjunk a tényleges történéseknél. Vannak emberek, akik a 4-es metró építése miatt elkerülik egymást, pedig pontosan érkeztek a másik életébe, épp, amikor arra szükség volt.
Aztán fél óra tipródás után mégis ölelkeznek. A virtualitás síkja dimenziókat kap, van hosszúság, szélesség, magasság, és nem kell a drótok között tornázni egy mikrofonnal, kimeneti és bemeneti nyílások között vacillálni, hogy hallják a másikat.
A gondolataik alá húzott törtvonalakból olyan könnyű megállapítani a közös nevezőt, pedig legkisebb közös többszörösük is nagyobb, mint a végtelen, és éppen hogy belefér a racionális számok halmazába.
Ilyen beszélgetéseknél a pesti hidak lábujjhegyen állnak a Dunában, hogy belássanak a kávézó ablakán, és a szobrok mind felkapják fejüket.
Egy vicc után a torreádoros dalt énekelték ketten az utcán sétálva, és Bartók Béla lejegyezte, mint újabb népdalt, a Gellérthegy szobra pedig fáradtan engedte le – nevetésében – égnek emelt karjait.
Újra kislány volt, és úgy hallgatta a sárkány és a királynő történetét, mintha foltos szájú panda maciját szorítaná, amit régen megitatott a kakaójával, de szegény plüss, nem nyitotta ki a száját, és egész életében ezzel a folttal élt bundáján.
Tulajdonképpen nem is kislány akart lenni.
Semmi más: csak egy barokk ezüst étkészlet hiányzó darabja a kezében, ami illik a fekete kávéscsészéhez.