„képzeletünk által”

 

Schönné lehunyta a szemét és a nyitásra várt, könnyű és gyors mozdulatokat érzett vibrálni a levegőben, nem is a mozdulat vibrált, hanem a levegő, ahogy továbbította felé az elképzelt mozdulatok hullámait, vajon milyen érzés lesz, tette föl magában a kérdést, tényleg gyors és könnyű, vagy inkább megfontolt és óvatos, ahogy ő szokott kinyitni egy ajándékot, lágyan föltépve a ragasztócsíkokat, majd a hajtás mentén visszafelé haladva a becsomagoláshoz képest, amit bizonyára különös gonddal készítettek, Schönné nem lett volna képes barbár módon papírt tépkedni, hanem megfontoltan, udvariasan és odafigyelve bontogatott, rögtön viszonozva valamit abból, amit neki az ajándékozás jelentett, a borítékokat is úgy nyitotta fel, hogy alányúlt egy papírvágóval vagy sima élű késsel, néha recéssel, ha sietős volt neki, most az egész testét izgatottság járta át, föl akart ugrani a helyéről, de félt, hogy elveszti az egyensúlyát, mert nem volt már fiatal, de az orrcimpája úgy remegett, mint fiatal korában, ha a férjével mentek vendégségbe és várták, milyen meglepetést kapnak, előtte otthon megbeszélték, hogy keveset fognak enni és inni, mert a világért sem szerettek volna éhenkórásznak látszani, Schönné kinyitotta a szemét, úgy tervezte, csak egy pillanatra, míg körülnéz, a szerelvény még állt, és akik vele szemben ültek, némán, szigorú arccal várakoztak, annyira közel volt már a vége, a nyitás, gondolta Schönné, hogy a feszültség az arcokon egyáltalán nem rémítette meg, hiszen kint lesznek hamarosan mindnyájan, egy élménnyel gazdagabban, a dolgok ki fognak derülni végre, sok dolog, amiről eddig nem beszélhettek, ugyanis nem ismerték a megszólalás nyelvét, voltak szavaik, neki, a kék hátizsákos fiatalembernek, a fekete kabátos lányoknak, annak az idős embernek a kocsi túlsó felében, már akkor látszott rajtuk, hogy tele vannak kérdésekkel, amikor fölszálltak és leültek, Schönné mindig a hozzájuk hasonló arcokat kereste, akiken látszott, hogy van mondanivalójuk, néha ki is bökték, többnyire a részegek és a nagyon fiatalok, e kétféle csoportnak nem volt vesztenivalója, úgysem vették őket komolyan, kivéve Schönnét, aki mindig közelebb húzódott, ha egy részeg férfinek vagy nőnek megeredt a nyelve és a szavaikból megpróbálta kisilabizálni az életüket, az ő szavaik mindig tetteket takartak, mindig csináltak valamit, amiből másoknak elege lett, ami túl sok volt a velük együtt élőknek, Schönné elvitte magával a szavaikat, és őrizte, mintha ott lett volna, amikor azok a szavak még történések voltak, de nem beszélt róluk szívesen másoknak, a legtöbb ember kézlegyintéssel elintézi, nem érdekli a másik nyomorúsága, úgy tartják, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, Schön is ilyen, akihez Schönné a kórházba igyekezett, ő aztán végképp utált másokkal foglalkozni, példának okáért fiatalabb korában is többnyire a látszat kedvéért törődött az anyjával, akivel sosem szerették egymást – Schön majdnem negyven éves koráig az anyját hibáztatta félresikerült életéért –, és azt mondogatta, fölösleges beleélniük magukat mások problémáiba, úgysem tudják helyettük megoldani, s amikor Schönné ezen a mai nyirkos téli délutánon metróra szállt, de a szerelvény egy ponton megállt és nekik várakozniuk kellett, annyira jólesett volna a lelkének, ha valaki őszintén és azonnal a pártfogásába veszi őt, a várakozásnak volt egy szakasza, amikor a férje sem érdekelte, persze később elszégyellte magát érte, de ott az alagútban úgy érezte, hogy mindjárt érkezik szemből egy másik szerelvény, s az övékébe rohan, annyi idejük sem lesz, hogy kimeneküljenek, hanem meghalnak és egy szempillantás alatt mindennek vége szakad, Schönné várta, hogy ha már ilyen helyzetbe kerültek, visszakap valamit a mások iránt mutatott érdeklődéséből, és a szemben ülőket kezdte nézni, akik faarcot vágtak, elnéztek a feje fölött, úgy tettek, mintha ott sem lennének, egymással sem beszélgettek, Schönné azon tépelődött, mi közös lehet bennük, őt is beleértve, hogy ha át akarjuk hidalni a távolságot, előbb föl kell mérni, hiszen mind itt élnek, egy városban, lehetetlen, hogy ne legyenek közös kérdéseik, a nyelv problémája más volt, azt csak menet közben lehet megoldani, Schönné nekilátott, hogy először megfejtse az arcokat, és figyelte szemben azt a fiatal nőt, a feje tojásdad alakú volt, a szája vékony, mint a penge, egyáltalán nem látszott letörtnek, inkább közömbös volt hosszú, fekete szövetkabátjában, mint aki álruhában van és biztos benne, hogy hamarosan kijutnak innen, Schönné ismét rájött, hogy mennyire fájó dolog a közömbös viselkedés, mert őt semmisíti meg, másoknak árthat vele, annak, akiről nem vesz tudomást, Schönné szárazakat nyelt és a megfigyelés első perceiben nehezére esett optimistán gondolkodni, zuhant azzal az ovális arccal, megpróbálta önvédelemből átvenni a nő viselkedését, aki egy pillanatban ránézett és szinte szúrt a tekintete, ami azt mondta, hogy az ő lelkében ne vájkáljon senki, nincs is lelke, kiölték belőle, de Schönné izgatott lett, fejében kérdések tolongtak, és egy rövid időre vizelési ingert érzett, a következő lépés az lett volna, hogy megfájdul a gyomra, és akkor valószínű, hogy klausztrofóbiás rohama lesz, úgyhogy a fekete kabátos nőről átvándorolt a tekintete az idős férfira a szerelvény másik felén, az arca korához képest lágy volt és mintha fontos bejelentésre készült volna, ünnepélyes is, ki kell nyitni a dobozt, mondta egy hang, mondta egy hang a semmiből, Schönné felkapta és odafordította a fejét, addig észre sem vette, hogy megürült mellette a hely, az ott ülő utasok felálltak és elsétáltak a szerelvény elejére, helyüket gyorsan elfoglalta két fiatal, egyetemistáknak látszottak, Schönné még visszanézett az idősebb utastársra, akit az előbb kezdett el megfigyelni, de a fiút hallgatta maga mellett, aki bizalmas hangon magyarázott a lánynak,

ez egy gondolatkísérlet, szóval ne egy igazi macskára gondolj, mondta a fiú, és semmiképp ne a sajátodra, különben van macskád, s a lány felelt neki, mert halkan, nagyon halkan felnevettek, Schönnét pedig zavarni kezdte az idős férfi arckifejezése, amiről képtelenség volt bármit is leolvasni, csak egy frissen, szépen borotvált öreg arc volt, nyilvánvalóan lenézett másokat, s mikor a tekintetük összeért, Schönné elkapta a magáét, a padlót nézte, majd az egyetemisták cipőjét, szóval, mondta a fiú, Schönné igyekezett fölidézni, amit az imént mondott, valami macskáról, szóval, vagy vegyük inkább ezt a sok embert körülöttünk, vegyük úgy, hogy be vagyunk zárva egy dobozba, és nem tudni semmit rólunk, persze ez így nehezen képzelhető el, hiszen úgysem tudjuk még megközelítőleg sem teljesen kiüríteni az elménket, mindenesetre nem tudunk magunkról, de valaki elkezd megfigyelni, érted, válaszul a lány hümmögött, s hogy jelezze, érti, amit magyaráznak neki, egy ponton Schönné is bekapcsolódott mint hallgatóság, a szerelvény állt, a vezető ötpercenként mondott valamit, de a hangszórók eltorzították a hangját, a gondolatai részben a férjén jártak, aki néhány hete került kórházba, rosszul lett a munkahelyén, bevitték és azóta megfigyelés alatt tartották, az orvosok nem voltak hajlandóak többet elmondani az állapotáról, amit tényleg nehéz volt megállapítani, mert egyik nap jól volt, evett és arca rózsás lett, de a következő látogatásnál be sem engedték hozzá Schönnét, igaz, hogy vizit volt a kórteremben, és annyit hagytak neki, hogy az ajtórésen benézzen, a férje aludt vagy olyan rosszul volt, hogy nem tudott felülni az ágyán, két orvos is őt nézte s egymás között egyeztettek vélhető bajáról, két nap múlva megint jobban volt, majd visszaesett, tényleg nem volt könnyű megmondani, mi okozhatja furcsa tüneteit, mert vérképe alig tért el a normálistól, de a minimális különbség mégis létrehozta ezt a hullámzó fizikai állapotot, mindenesetre Schönné sietett volna, ha a metró meghibásodása mint kiszámíthatatlan körülmény ebben nem akadályozza meg, szatyrában kekszet és gyümölcslevet vitt, s volt benne néhány szokásos kellék is, papír zsebkendő, klozettpapír és egy új szappan, hátha elhasználta már az eredetit, ezt a múltkor elfelejtette megkérdezni, s pár papírpénzt is elhelyezett borítékokban, az illendőség azt diktálta, hogy be kell csúsztatni a megfelelő köpenyzsebbe, ha szeretne megnyugodni a férjéről való gondoskodást illetően, és míg a fiú a dobozról beszélt, Schönné telefonja is jelzett, de nem vette észre, csak negyedórával később, a kórházból hívták, megismerte a számot, és amikor a kezében tartotta, ismét rezgett a mobil, Schönné riadtan nézett körül, nem merte fölvenni, mert ha először azért hívták, hogy a férje rosszul van, akkor egy újabb hívással sürgetni akarják, ám ha, tegyük fel, jobban lett, és arra kérik, ma mégse látogassa meg, vagy, mert a fordítottját is fontolóra kellett venni, rosszul van, és kérik, ne menjen be hozzá, vagy jól van, és szeretnék, hogy siessen hozzá, ez a négyféle lehetőség összezavarta őt, mert egyszerre figyelte meg és élte át a helyzetet, s úgy látta, legjobb lesz, ha végighallgatja az egyetemista fiú mondandóját, mert a filozófiában mindig voltak válaszok, gyakran a kérdést sem kellett föltenni, a válasz annál kielégítőbbnek tűnt, mintha lett volna a filozófiában gondolatolvasás, tudatalatti böngészés, archetípusok előcsalogatása, trükkök, melyekkel a tudattalanba engedtek betekintést, Schönné félretette a Schön állapota miatti aggódást, és igyekezett egy másik gondolatmenethez kapcsolódni, megpróbált nem látni semmit abból, ami pedig előtte és körülötte volt, mintha egy félkész építkezést szemlélt volna, melyben a gerenda és az építkezés iránya is képlékeny, ahol az anyag egyszer csak kilép medréből és irányt, s egyben alakot változtat, életének összes eddig leszűrt tapasztalata elméjének egy eldugott sarkába került, s elfért, s ha nem gondolt rá, akkor nem is mozdult, és ebben a mozdulatlanságban még könnyebb volt figyelni, hogy se a szemben ülő, tojásdad arc, se a férjéről származó emlékei, sem semmi más ne zavarja, még azt sem érzékelte, csak halványan, hogy a pipereszappan a szatyrán keresztül a bokájához ütődik, Schönné megtapasztalta, hogy minden más tőle függ, még az is, hogy ezt így kijelenti, és ez is, és ez is, és ez is, minden, nem aludt el, csak szunnyadt benne a pontos helymeghatározás vágya, tudta, hogy létezik valahol, mert a fiú róla is beszélt abban a gondolatkísérletben, nem tudjuk egyértelműen, érted, a lány hümmögött, kell egy eszköz, hogy belássuk a dolgot, például elgondoljuk, és így létrehozunk számára egy biztos állapotot, azt hiszem, az életben mindenki igényli a biztos tudást, a dolgok nem lebeghetnek csak úgy, a levegőben, a mobiltelefonja rezgett, de Schönné az üléshez támasztotta a hátát, szemét behunyva hallgatta a fiú szavait, megbarátkozott azzal, amivel egész életében nem sikerült, a valószínűséggel, és ne haragudj, hogy csak így mondom el, majd kérdezz rá a tanárodnál, mert nem biztos, hogy jól mondtam mindent, a szerelvény elindult, zökkent, az utasok némán tűrték, ahogy a vesztegléssel eltöltött legalább húsz percet, Schönné szerencsésnek érezte magát, mivel a gondolataiba mélyedt, mélyebben is érzékelte a dolgokat és föltérképezte az eltéréseket a valós és az általa érzékelt világ között, drasztikus módja volt ez öntudatra ébredésének, élvezte, hogy elvághatta magát az érzékelés eddigi módjától, Schönné sóhajtott, sóhajában a remény és a reménytelenség azonos mennyiségben elegyedett, mi a sóhaj, gondolkodott, mi különbözteti meg az egyszerű levegővételtől, és van-e relevanciája a múltra és a jelenre vonatkozóan, képes-e a sóhaj, egyetlen sóhajtás megváltoztatni az időhöz való viszonyulást, attól függetlenül, hogy teher vagy megkönnyebbülés sóhaja-e, hiszen elvág egy korábbi nehézségtől vagy könnyebbségtől, s mozdulat-e a sóhajtás, ha nem, és ezért előre sem visz, de hátra sem lök, akkor elmondható-e, hogy az életben legőszintébb tettünk egy sóhajtás, különben miért tulajdonítunk jelentőséget annak, ami olyan, mintha nem is lenne, mert nem értékeljük, nincs relevanciája, mégis átértékelünk miatta valamit – az életünket –, Schönné egyszerre mindent könnyűnek érzett, de érzékelte nehézségét is, szigorúan, mint viszonyítási rendszereket, a tarkója zsibbadt, s kénytelen volt öklét összeszorítani, és a körmével belevájnia tenyerébe, hogy végtagjainak épségéről meggyőződjön, a metró kocsi puhán, lassan futott velük, de az utasok a helyükön maradtak, talán babonaságból, nehogy a korai örömnek újbóli lassulás legyen a vége, Schönné figyelmen kívül hagyta, megérkezik-e, s ha igen, mennyi késéssel, mert amire gondolhatott volna, korábbi tapasztalatok által jött létre, s az előtte álló dolgokról még semmi tudomása nem lehetett, a férje talán meghalt, és mire megérkezik, a szemét lefogják, kiveszik feje alól a párnát, karját keresztbe teszik a mellkasán, jegyzőkönyvet írnak a körülményekről, de az is ugyanekkora valószínűséggel lehetséges, hogy meggyógyult, és együtt hazamehetnek, de miért rontsa el a kétségeket valódi tudás nélkül, miért nem jó, ha mindkettőben kételkedhet, ahogy a szerelvény meghibásodásáról sem tudott előre, mégis ez határozta meg az elmúlt hosszú perceket – persze mihez képest –, és eljött a pont, amikor Schönné várta a nyitást, hogy egy kéz óvatosan lefejtse, eltávolítsa körüle a bizonytalanság tényezőit, izgalmában majdnem fölugrott az ülésről, de a kocsi kifutott az alagútból, Schönné kinyitotta a szemét, úgy tervezte, csak egy pillanatra.