Biciklizni jó. Tépi a szél a mellkasom, s mikor ingben is tekertem, akár a gombot is szétfeszítette. De érezni a levegőt, hallani a hangokat. Bizonyára a vitorlázással van összefüggésben ez a jó érzés, egyfajta nosztalgia. Valójában, amikor motoros repülőgéppel repültem, azt nem szerettem annyira, mint a vitorlázást. Azt az érzést, amikor már a levegő hangjából tudtam, hogy megvan-e a sebességem a továbbsikláshoz, vagy nincs. Azelőtt is tekertem persze. Gyerekként egy olyan kistelepülésen, mint ahol én felnőttem, mindenki biciklizett. Ki jól, ki jobban. A kerékpárszerelésben elmaradottabb voltam a kortársaimnál, de az alapproblémákat ma is megoldom. A kerékpár alapfelszereltségnek számított. A korombeliek eleinte visszapillantókkal menőztek, igen, kettővel is, de sisak nem volt. Még kismotoron sem. A menőbbek indexet is szereztek az állami gazdaság műhelye mögötti hulladéklerakóból. Arra már sajnos nem emlékszem, hogy vajon ezek az irányjelzők működtek-e. Az első kerékpárom egy szovjet gyártmányú, nem verseny, de viszonylag különleges kialakítású bringa volt. A karbantartására nem sokat adtam, s emlékszem, a gépem olyan négy éves lehetett, amikor már rongyokban lógott az első kerék sárvédője.

Egy délután a hazatérő kombájnt próbáltuk utolérni. A versenyben egy szerencsés rajtnak köszönhetően élen jártam, marha büszke voltam magamra, s csak azon izgultam, hogy kitartson a szusz addig, amíg elfordul előttem a jármű. Hogy kitartottam volna-e, azt sohasem tudtam meg, mert a lázas tekerés közben az előbb emlegetett sárvédő vége valahogyan elkezdett föltekeredni, egészen addig, míg teljesen összecsavarodva az első villa és a kerék közé nem ékelődött, blokkolva ezzel az első kerekemet, s így egy nagyszerű első keréken átfordulást mutattam be, s köszönhetően reflexeimnek, a fejem fölé emelt karommal védtem meg a koponyámat a sérüléstől. S persze a dicsőség helyett egy hétre való poén lett, amit a kisiskolás kortársaim meséltek egymásnak reggel a bejárós buszon.

Persze a bicikli valójában barát volt. Elvitt őrsi gyűlésre, ha kellett, az ongai haverokhoz. Ő vitt először moziba, s ha meg nem csal az emlékezetem, ő vitt el az első csókhoz is. Egy falusi kapuban történt. Nem emlékszem már, miért nem lett semmilyen további következménye, vagy ha volt is, miért csak addig tartott. Ő vitt a barátomhoz Ócsanálosra, többnyire szembeszélben, és igen, ő volt az, aki hű társként az ongai építkezés idején reggel, este, de akadt, hogy délben is elvitt Ongára. Azt tudom, hogy kinőttem, de a sorsára már nem emlékszem. Hűtlen, figyelmetlen barát voltam. Talán ezt kompenzálom most a kiemelt figyelemmel, amit ennek az újnak, ennek a városban használatosnak szánok.

Kimondani azt, hogy háromszor tekertem körül a Balatont, macsós. Az, hogy harmadjára egy nap alatt tettük meg a távot, így, negyven felett, még akár bizonyíthat is. (Mit is?) Közben valójában úgy lettem kilométerfaló, hogy lesem az élményt, hogy elmesélhessem később, hogyan tévedtünk el Badacsonytomajnál, hogy hogyan tört a hátsó tengelyem és négy küllőm. Lehet, hogy nem is a kilométert, hanem az élményt falom? Képtelen vagyok a tespedős pihenésre. Minden nyaralásunk alkalmával van terv, hogy mit akarunk látni, tenni. Ezek az előkészületek nem pontosak, gyakran spontán módon hozunk döntéseket, de az nem lehet, hogy épp nem csinálunk semmit. Valahogy az unalom szó kikerült a szótáramból. Nem úgy, hogy azt többé nem értem, hanem a tényszerűsége múlt el, testet nem ölt már. Épp fordítva történt, mint a „toronyiránt” kifejezéssel. Amikor először jártam az Alföldön azzal az igénnyel, hogy én itt most megnézem a dolgokat, legelőször a toronyiránt megtestesülése lepett meg. Értettem a kifejezést addig is, de ahonnan én jöttem, ott egyik faluból a másikba sem láttam át. Hát így válik az egyik kifejezés élővé, míg a másik meghal.

És mindezt csak azért mondom el, mert itt ez a kerékpár. Kisebb-nagyobb túráimon barátom, ellenségem, feleségem, gyermekem. Egy családtag csak megérdemel egy szót, amit általa is sikerült elvesztenem.