Mindenkinek kék.
Csak eddig nem vettük észre.
Hiába minden igyekezet, hetente láttalak,
és akkor sem egészen téged néztelek.
El kéne már végre hinni, hogy van ilyen.
Hogy három nyár, és hogy az utolsóval együtt vége.
Szeptembertől valami más,
talajtalan vidék.

Ez az év csak a legvégére javulhat meg.
És a végénél fogva tekeredhet, nyúlhat,
csíphet. Mint a hajszálak, csigavonalakban
az ujjamra csavarodva.
Közted és köztem valami szép.
Lett.
Mert a barna szemek alatt is mindenkinek
kék – és mondtad tovább – a lézer, meg a
szemfehérjében az erek.

Fejünk felett eltűntek az egek.
Most minden egészen más.

De a blúz alatt (a derekamon) még
mindig az odébbmozdíthatatlan
anyajegyek.
Az éppen aktuális terekből hiányzik a huzat.
A kabátokból kifújták a szelek. Marad a
vákuum, a légüresség és a betöltetlenség.
Helyek. Valaki másnak.