Ritkán bringázok ki a falu határán túlra, talán anyám hülyeségei miatt, de már én is elhiszem, hogy egyszer ott fognak elcsapni, ha lemegyek a járdáról.

A főút vezet a termőföldek közé, itt termesztenek almát, epret, kukoricát, meg ilyesmi, nem érdekelt sose. Azután meg már az erdő van tíz-tizenöt kilométer hosszan, amíg be nem ér az ember a városba. Itt mondjuk tényleg több baleset történt, mint a megyében akárhol máshol. Bármit is jelentsen ez.

Már elmúltam tizenöt, amikor úgy döntöttem, hogy mégis kitekerek, legalább az erdő széléig.

Anyám a presszóban dolgozott, szóval egyedül maradtam otthon, nagyon nem is tudtam mit csinálni. Akkor még semmink nem volt, csak egy csomó roncs és szemét az udvaron, bojlerek, meg mit tudom én. Ezeket még a fater hordta össze, hogy csinál velük valamit, de most csak ott álltak, nem vitte el őket senki.

Kitoltam a biciklimet. Kékre festették eredetileg, de már a rozsda kerekedett felül. A hátsó féke nem fogott, lámpa nem volt rajta, a lánc rendszeresen leesett, ha egy kicsit is gyorsan tekertem.

Felvettem egy olyan világítós zöld mellényt, vagy mit, alá meg világoskék, hosszú ujjú pólót. Találtam egy napszemüveget, azt is felvettem, hogy ne repüljenek bele a szemembe a bogarak, azt nagyon utáltam.

Megindultam. Nem kellett sokat tekernem, hogy elérjek a járda végére, elvégre a falu szélén laktunk. Azután még egy ideig elég széles volt az út, hogy ne szarjam össze magam, amikor szemből egy IFA megelőz egy Wartburgot.

Aztán jött az emelkedő, ami kiakasztott. Le kellett szállnom. Toltam egy darabig. Az erdő még messze volt. Itt a földet drótkerítéssel zárták el.

Az emelkedő után az út ismét vízszintbe állt, apró híd vitt át az árkon, egy kisebb földjárdaféle kezdődött. Mentem azon egy darabig.

Aztán lassítanom kellett.

Láttam, hogy emberek állnak egy fa mellett, a drótkerítés mögött. Biztos voltam benne, hogy nem kéne itt lenniük. Volt náluk egy csomó szerszám. Valamit tanakodtak. Az egyik egy ásón támaszkodott.

Eléggé ronda forma emberek voltak. Bőrük kiszikkadt, megbarnult, látszott, hogy kint dolgoznak általában. Öregek, borostásak, csöves formák.

Amikor megláttak, teljesen lefagytak. Néztek engem.

Megálltam. Úgy csináltam, mintha nagyon szigorúan méregetném őket. Kezemet a homlokomhoz emeltem. Lássák, hogy őket figyelem.

Nem tudtak mit csinálni ezzel. Meglepte őket a dolog. Vigyorogtam.

Az egyik elkiáltotta magát:

– Hé, te!

Szerintem be lehettek szarva, hogy rajtakaptam őket valamin. Lehet, hogy almát akartak lopni, vagy nem tudom.

Én is eléggé megrezzentem a kiáltástól, de álltam a tekintetüket. Jó hosszan még néztem őket, hogy tudják meg, hogy én nem félek, és hogy ettől ők még jobban féljenek. Aztán kezdett kínos lenni a dolog. Mi van, ha megindulnak felém, és megvernek? Úgy döntöttem, nem éri meg kockáztatni, úgyhogy megfordultam, és visszatekertem a faluba.

Az udvaron a ház mögé toltam be a biciklit, nehogy meglássák az utcáról, ha erre járnak ezek az emberek, mert akkor rögtön tudni fogják, hogy itt lakunk. Jó hülyeség volt elmennem otthonról, gondoltam.

Átöltöztem, majd videót néztem. Mást nem tudtam kitalálni. Korábban felvettem egy csomó SeaQuestet, de sose néztem meg a részeket. Elkezdtem.

Arra gondoltam, hogy jó lenne majd egy nap elmenni innen a picsába, valahová, ahol tenger is van, meg hajók. Egy faházban laknék a part mellett, a falon meg lógna egy bazi nagy, igazi cápaállkapocs, meg egy kormánykerék. Az asztalon meg egy földgömb, meg iránytű, és egy marék azték aranytallér. Azoknak nem kell igazinak lenni, de lenne mondjuk szigonyom, és minden nap kimennék a vízbe vacsorát ölni.

Később rápillantottam az órára, láttam, hogy már lassan jó lenne valami értelmeset is csinálni.

Gondoltam, elmegyek anyámhoz a presszóba, kérek tőle ötvenest, és bedobálom a gépbe, amin Virtua Fighter-t lehet játszani. Gyalog indultam.

Útközben megugatott az összes kutya.

Mondtam nekik, hogy fogják be a pofájukat, különben éjjel petárdát dugok a seggükbe.

Nem hagyták abba.

Beléptem a presszóba, hátul biliárdozott pár nálam idősebb, kopasz srác. Anyámon láttam, hogy teljesen kivan.

– Ettél rendesen? – kérdezte.

– Adjál ötvenest – mondtam.

– Nincs.

– Ne szopass már, biztos van.

Kelletlenül kihúzta a fiókot, elém rakott kettőt.

– Ezen a héten már legyen elég – mondta.

Elvettem, és elindultam hátra, a játékgépekhez.

Amikor befordultam a következő helyiségbe, azt hittem, összeszarom magam. Ott volt az összes fickó, akivel kint, a földeken találkoztam.

– Na ne bassz – motyogtam.

Négyen voltak. Egy-egy üveg Balatoni sört szorongattak. Engem néztek.

– Fiú – mondta az egyik. Nem volt túl sok foga. – Lám-lám. Hát kicsi a világ.

– Elbaszott kicsi – mondtam.

Felröhögtek.

– Micsoda dumája van ennek a gyereknek, hallod, Pók? Micsoda duma!

Akit Póknak hívtak, magas fickó volt, be volt kötve a jobb keze. Illetve nem volt jobb keze, csak egy csonk. A másik keze meg volt dagadva.

Azért figyeltem meg ezt, mert nyújtotta felém.

– Szevasz – mondta.

Életemben először fogtam kezet bal kézzel. Úgy gondoltam, ez sose jelent jót.

Kezet kellett fognom a többivel is. Mocskosak voltak. Büdösek. Utáltam az egészet.

– Ülj le, gyere – mondták.

Leültem.

– Igyá.

– Még csak az kéne.

Elszállni látszott a derű. Nem néztek egymásra, csak ide-oda.

– Na, hát a következő a helyzet – mondta a fogatlan. Ő úgy mutatkozott be, hogy Gyula. Közelebb húzódott. Éreztem az alkohol szagát. – Nem szeretjük, ha meglepnek minket, tudod? Miért követtél oda ki, a földekre?

– Nem követtem én senkit – mondtam. – Csak arra jártam.

– De megnézted, mit csinálunk.

– Dehogy is. Csak úgy csináltam. Hogy magukra ijesszek. Ez csak olyan ijesztés volt, tudja. Mint amikor az ember mögé mennek egy fölfújt zacskóval, és bamm. Azt hiszik, gáz van, összeszarják magukat, de közben nem is. Jót röhögünk rajta utána.

Nem röhögtek.

– Na jól van, én megyek játszani – mondtam.

Akartam felállni, de visszanyomtak.

– Azért szerintem nagyon udvariatlan a viselkedésed, kölyök – mondta a Gyula. – Nem szeretjük, ha ijesztgetnek. Mostanában nem olyan jó a kedvem. Most temettem el szegény Vicuskát.

Mintha rájátszott volna, kicsit megremegtette a hangját.

Vállat vontam.

– Na és! Én meg az apámat!

Rám nézett.

– Kinek vagy te a fia?

Nem nagyon volt kedvem elmondani, de mindegy, elmondtam.

– Dezsőnek hívták. Pap Dezső.

Erre összenéztek. Elismerően biccentettek.

– Nagy alkoholista volt az öreged, hallod – mondta Pók. – Nem, Ferkó?

Ferkó pont velem szemben ült. Ő már tök kopasz volt. Komoran biccentett.

– Mehetek már játszani? – kérdeztem türelmetlenül.

– Várjá-várjá – mondta a Gyula. – Nem tudjuk, kinek fogod elmondani, mit láttál ma, nem igaz?

– Mikor mit láttam? – kérdeztem.

Összenéztek. Vigyorogtak.

– Szerintem te okos gyerek vagy. Okos gyerek vagy? Apád nemigen volt okos gyerek, de te biztosan okos gyerek vagy. Talán anyádtól örökölted. Ki az anyád?

Összeszorítottam a számat. Reméltem, nem most fog ide belibegni. Nem akartam elárulni, ha egyszer nem tudják.

– Tudják, hol lakunk? – kérdeztem.

– Nem olyan nehéz kideríteni – mondta Gyula.

Bólintottam.

– Igazából nincs is kedvem játszani. Szerintem csak elmegyek, és elfelejtem, hogy maguk egyáltalán léteznek.

– Mit mondasz, Pók? – kérdezte Gyula. – Ha elmegy a gyerek, tényleg elfelejti a dolgot?

Pók felmutatta a csonkját.

– Kezeskedem.

Jót röhögtek. Én nem röhögtem.

– Nem is értem, mit pörögnek ezen! – fakadtam ki. Hátrarúgtam magam, földőlt a szék is. – Mindenki lopja az almát, én is lopom az almát. Nagy dolog! De jobban teszik, ha lelépnek innen messzire, mert tudom, hogy egyikük se idevalósi. Komolyan mondom. Még egyszer meglátom magukat itt, esküszöm, valamelyiküket agyonverem. Lehet, hogy majd felülkerekednek rajtam, de valakit biztosan magammal rántok, és annak kampó lesz. Világos?

Megint lefagyva bámultak rám.

– Fiam – sóhajtott fáradtan Gyula –, azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélhetek, ha azt mondom: világos. Jól van. Ha nem barátkozunk, nem barátkozunk. Nem erőszak.

Felállítottam a széket.

– Bocsánat – mondtam. – Mindegy, nem érdekes. Hagyjuk egymást már békén a picsába.

Azzal kihátráltam. Visszatértem a pulthoz.

Anyámat látszólag nem érdekelte a hangoskodás. Csak bámult maga elé, és cigizett.

– Jót játszottál? – kérdezte.

Lecsaptam elé a két ötvenest.

– Hazamegyek! – mondtam. – Nem hiszem el, hogy én vagyok az egyetlen normális ember ebben a kibaszott faluban.

Kiléptem az ajtón, zsebre vágtam a kezem, és úgy mentem hazafelé, egyenesen.

Csak a járdát néztem magam előtt.