(Sz. S.-nek)

Mikor felálltunk az asztaltól,
már láttam is, hogy kikötődött.
Nem törődtem vele. Pont mesélt,
ami most fontosabb volt annál,
hogy talán el fogok ma esni.

Már majdnem kiértünk a buszhoz.
Még mindig tapostam a fűzőm.
Beszélgettünk, én meg még most is
hittem, hogy megéri taposni.

Elment. Lehajoltam, és nyuszi-
fülre kötöttem, ahogy anyám
tanította a kis ágy szélén.
Nyugtáztam, hogy hiába adtam

meg a lehetőséget egy új
balesetnek. Ma sem hasaltam
el. Ma sem történt semmi fontos.
És ez a kötés megint bírni

fogja újra egy olyan napig,
amíg elvakultságból le sem
hajolok, hogy jól megkössem a
reménytelen, szétszórt fűzőmet.