„JOHAN Szóval, amit eddig mondtál, az nem volt értelmes?

MARIANNE Értelmes az nem volt, de igaz volt és szükséges, ezt muszáj belátnod.

 JOHAN Itt ülök, és megpróbálok mindent belátni.”

                                              (Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból)

(1.)

Amikor fölébredt, nem volt benne biztos, hogy a zár kattanását hallotta. Egyedül volt a szobában, átlósan feküdt a két összetolt heverőn. Az erős napfényben élesen elvált a két különböző ágynemű. V. nagy mintákkal, mély tónusokkal és intenzív színekkel szerette magát körülvenni, míg E. az apró formákat, világos kompozíciókat kedvelte, amilyenek a kis fehér virágok voltak az égszínkék paplanhuzaton. Tudta, hogy az asztalon ingyenes képeslapra vagy egy cetlire írva üzenetet talál, ez E. szokása volt. De L. most sem nézte meg azonnal, hanyatt feküdt, és a plafont bámulta, majd kivette feje alól az E.-től kapott kispárnát, mert kényelmetlennek találta. A két nő általában korán reggel elment, rendes életet éltek, és viszonylag felelősségteljesen. Előző este V. cserkészdalokat énekelt, aztán percekig nevetésben lubickolt, mert L. szerint a cserkészek az árvalányhaj gyilkosai, és ráadásul idétlenek.

L. a mosdóhoz ment, amely közös volt az ikerszoba lakóival, szintén két nő, saját ajtóval és egzisztenciával. Ilyenkor már ők sem voltak otthon. Miután megmosakodott, leemelte a székről a ruháit, és felöltözött. Közben az asztalra pillantott – A szekrényben van  kaja, egyél. Este találkozunk! Puszi E. Kettéhajtotta a papírdarabot, és a farzsebébe tette. Aztán kilépett a folyosóra, de nem látott senkit. Az üvegfalnál sem. Visszament a 303-asba, hogy felvegye a cipőjét, mindeközben kellemes hangra lett figyelmes. Később, ahogy a zárral bíbelődött, észrevette a nyitott ajtót a folyosó végén, az üvegfalnál. L.-nek saját kulcsa volt, egy kicsit szorult, viszont E. azt mondta, a kulcsmásoló talán nem volt alapos, mindenesetre illedelmes ember.

A. gyakran dúdolt, ha azt hitte, egyedül van, és L. szívesen hallgatta. Az üvegfalhoz ment, ahol cigarettázni szokott, halk neszezés társult a barna hanghoz. L. a nyitott ajtón át a huzatban libegő színes lepedőt nézte, amely a szobabelsőt választotta el az előtértől. Majd rágyújtott, és a radiátornak dőlt.

– Nem gondoltam, hogy itt talállak – szólt A. – Bár máshol még nemigen találkoztunk.

– Jól nézel ki – mondta L.

A. hóna alatt egy doboz volt, kezében drót és újságpapír. Maszatos arccal és széles vigyorral állt a küszöbön.

– Éppen azon vagyok, hogy kiüljek a folyosóra – mondta.

– Ezekkel együtt?

– Igen. Ezt a dróthálót reggel vettem egy mezőgazdasági boltban, csak ott találtam olyan sűrű rácsot, amilyenre szükségem van. Az egészen kicsi csirkékhez használják, ezzel veszik őket körül, hogy el ne szökjenek.

Ezután leült a küszöb elé, hátát az ajtófélfának támasztotta, és gondosan rendezgetni kezdte a lepakolt holmikat. Majd L-re nézett, és elmosolyodott.

– A gyerekeknek kell. Holnap tanítani megyek, maszkot készítünk – mondta.

L. bólintott, és megdörzsölte a szemét.

– Ez lesz az egyik minta. A puha drótháló felveszi az arc alakját. Egészen egyszerű, papírcsíkokat ragasztok rá a külső és belső oldalán, aztán lehet is festeni. Rés a szemeknek, szájnak, utána jöhet a haj, kalap, szarv, mit tudom én, szóval a kiegészítők – mondta A.

– Tudod már, mi lesz?

– Bohóc.

– Miért?

– Másra egyszerűen nincs időm.

L. hosszan nevetett, majd elköszönt, és elindult a folyosón a lépcső felé. A. sallangokat vágott az újságpapírból, hagyta, hogy a padlóra hulljanak, aztán a dróthálót az arcához igazította, és maga elé dobta. Ezután felállt, megvakarta a fejét, és kivett a dobozból egy piros pingponglabdát.

(2.)

Még egyszer megnyomta a gombot a kávéautomatán, egy műanyag pohár ismét beparkolt az adagoló alá. Ekkor egy gyors mozdulattal kivette az üres poharat, és helyére az előzőt rakta, amely félig volt. Aztán a portásra nézett, aki meredten figyelte. Amíg a gép kitöltötte a kávét, levette a kardigánját, és a vállára dobta.

– Bocsásson meg – szólt oda a portás, aki a pulton könyökölt. – Nem lenne egyszerűbb kikérni a kettőt, és aztán összeönteni?

– Igaza van – mondta L., és leült egy filodendron mellé.

Két ember volt még a hallban, külön asztalnál, az egyik olvasott, a másik joghurtot evett kiflivel. Keskeny szőnyeg futott végig a porta, a kijárat és a szövetbélésű fotelek, alacsony asztalok előtt.

L. éppen a szemüvegét törölgette, amikor lehuppant mellé V.

– Megint bombariadó van, úgyhogy végre elmegyünk megnézni azt a francia filmet. Azt ígérted, velünk jössz – mondta.

– E. hol van?

– Mindjárt itt lesz. Nemsokára kiürítik az épületet, addig gyere fel hozzánk, várd meg ott. Át akarok öltözni.

A lépcsőfordulóban V. találkozott az egyik barátjával, helyet és időpontot egyeztettek egy későbbi alkalomra. Mindketten elnézést kértek a másiktól, majd zavarukban elnevették magukat. V.-nek nem volt módja bemutatni a férfit, L.-nek igénye sem.

V. a szekrényajtó mögött öltözködött és közben folyamatosan beszélt, hogy miféle hülye alakokkal kell együtt lennie, tiszta bolondokháza, nem azért jött el ilyen messzire otthonról, hogy így kiszúrjanak vele. Eközben L. az ágyneműkkel volt elfoglalva, összehajtotta őket, aztán letakarta egy krémszínű pokróccal az egészet.

– Nem zavar, amikor itt alszom? – kérdezte.

– Ha a fal és E. között maradsz, akkor nem – mondta V.

E. az ikerszoba két lakójával érkezett meg, régi barátnők voltak, utolsó együtt töltött évük volt ez. Mindannyian az előtérben nevetgéltek, V. megpördült, és karját lendítve meghajolt, a többiek megdicsérték a ruháját, azután a másik szobába siettek a mosdófülkén keresztül. E. leült az ágyra L. mellé, mosolygott, szinte minden foga látszott.

– Mehetünk? – kérdezte V., miután egy utolsó pillantást vetett magára a mosdókagyló fölötti tükörben. A kistáskát a vállára akasztotta, és az órájára nézett. Aztán L.-re, aki a plafont bámulta, majd E.-re, ahogy a polcon pakolászik. Közben az ikerszoba lakói csicseregve kivonultak a folyosóra, V. utánuk ment.

– Mi ez a zaj? – kérdezte kicsit később E.

– Azt ellenőrzik, maradt-e valaki a szobákban – felelte L.

E. az ajtóhoz lépett, és ráfordította a zárat.

– Csinálok melegszendvicset – mondta.

Benyúlt a szekrénybe, kenyeret vett elő, a hűtőből margarint, párizsit és sajtot tett az asztalra. Ezután élére állította V. elektromos sütőjét, szétnyitotta, puha ronggyal kitörölte a belsejét, majd a műanyag fogókra téve a kezét újra összecsukta, és a vezetéket bedugta a konnektorba.

– Kösz, hogy a múltkor eljöttél velem a jogsimért – mondta. – Már apának is telefonáltam.

– Sajnálom, hogy a fénykép nem sikerült rólad – mondta L.

– Azt hittem, tetszik.

– Neked volt igazad, nem jó.

E. összefogta napsárga haját egy fekete gumival, majd elkészített néhány szendvicset, ebből kettőt berakott a meleg sütőbe, aztán cikkekre vágott egy pár paradicsomot. L. szerette nézni, amint E. körülötte tesz-vesz, gyakran egészen belefeledkezett a mozdulataiba. Máskor észre sem vette őket.

– Bementél ma? – kérdezte E.

– Nem.

– Ki fognak rúgni.

– Igen, tudom.

– Én nem szeretném. Szedd össze magad, még nem késő.

– Hagyd ezt, kérlek. Te is tudod, hogy az.

E. lassan leguggolt, a melegszendvicseket egy tányérra rakta, és kikapcsolta a sütőt.

– Mihez kezdesz majd?

– Nélküled? – kérdezte L.

– Mondtam, mire számíts velem kapcsolatban, de nem akartál róla tudomást venni.

– Te sem, E. Azt hiszem, az egész valahogy így kezdődött.

E. fogott egy szendvicset és egy cikk paradicsomot, aztán L. ölébe ült. L. tenyerébe vette E. arcát, és hüvelykujjával végigsimított a száján.

– Keress valaki mást – mondta E.

L. nevetett és megcsókolta E.-t.

– Itt van például A. Nagyon szép, és tudom, hogy tetszik neked.

– Fejezd be.

– Ha a szemébe nézel, nem lehet eldönteni, milyen mély az, amibe valójában belenéztél. Erős lelkű nő, és bizonyára odaadó.

– Megmondanád, mi bajod?

E. felállt, és az ágyra feküdt, ujjaival a plédet babrálta.

– Sz. rájött – mondta.

L. kissé elfordította a fejét.

– Azt mondta, másképpen viselkedem vele, mint azelőtt. Aztán megkérdezte, miattad van-e. De nem engedte, hogy válaszoljak.

– Engem ez nem érdekel – mondta L.

– Azt hiszed, azért, mert csak egyszer találkoztatok, figyelmen kívül hagyhatod?

– Azt. Változtat ez bármin is?

– Igen. Minden sokkal nehezebb lesz.

L. hátradőlt, kezét a tarkójára tette. A falon gyertyafüsttel színezett kartonlapok függtek, melyeket néhol faggyúcseppek tarkítottak. Miután elkészült velük, E. két napig szellőztetett.

(3.)

Az emeleti büféből kilépve balra fordult, lement a lépcsőn, majd a földszinti folyosóra érve bekopogott az egyik ajtón. Ezzel egy időben lenyomta a kilincset, és amikor benyitott, meglátta Z.-t, amint félmeztelenül fekvőtámaszokat nyom a padlón. Z. sokat sportolt, és magántanítványai voltak fizikából. Miközben karjait behajlítva tartotta, felnézett, és elmosolyodott.

– Régen láttalak – mondta.

– Gondoltam, megborotválkozom – mondta L.

L. jó ideje nem járt a szobájában, az ágya gyűrött volt, az asztala üres és poros. A szekrényhez lépett, törülközőt, borotvát és arcszeszt vett elő. Z. felállt, és szőrös mellkasába túrt.

– Ketten is kerestek. Két nő – mondta.

L. vizet engedett a csapból, és leöblítette a pengéjét.

– Hagytak üzenetet, ott van a polcodon.

– Kösz. Tudnál adni borotvahabot?

– A fiókomban van, használd nyugodtan – mondta Z., miközben tiszta pólóba bújt. Ezután kiemelte az ágya végéhez támasztott biciklit, és ellenőrizte a lánc feszességét. Z. szeretett sötétedés után kerekezni, mert ilyenkor enyhe volt a forgalom.

Míg L. borotválkozott, Z. elment, jókívánságokat és egy nyitott ablakot hagyva maga mögött. L. kedvelte Z.-t, jelenléte viszont zavarta. Miután rágyújtott, lecserélte a kardigánját egy könnyű kabátra, és kilépett a szobából.

A 303-ast zárva találta. L. az üvegfalhoz ment, és leült a padlóra. Részeg volt. Letette maga mellé az üveget, azután köpött. Felhúzta a térdeit, és ráhajtotta a fejét.

– Szia.

Fölnézett, hirtelen nem tudta, mennyi ideje gubbaszt a linóleumon.

– Mindjárt jövök, csak lepakolok – mondta A.

L. próbált magához térni, kiegyenesítette a hátát, és meghúzta az üveget. A nyaka elgémberedett, az ujjai nyirkosak voltak. Nézte, amint A. vele szemben leül, és a falnak dől, ahogy mosolyog, és szemére nyugtalan fény vetül.

– A gyerekek? – kérdezte L., miközben kabátzsebébe nyúlt.

– Ügyesek voltak – mondta A.

– Tetszett nekik a bohóc?

– Nem hiszem.

L. megtörölte a száját, és rágyújtott.

– Egyik éjjel találkoztunk az első emeleti lépcsőfordulóban – mondta.

– Igen, emlékszem.

– Volt veled valaki.

– Nem lényeges – mondta A., és levette L-ről a tekintetét. Ahogy kissé előrehajtotta fejét, sötét haja arcközépig csúszott.

– E. alszik? – kérdezte.

– A hétvégéket Sz.-nél tölti – mondta L. – Májusban eljegyzik egymást.

Azzal kiitta a maradékot, aztán az üveget lerakta a radiátor és egy kardvirág közé.

– Én másfél hete visszaadtam egy gyűrűt – mondta A. – Nem egészen értem ezt.

Egyik oldalon a füle mögé igazította haját, majd sokáig nem mozdult. L. tudta, hogy sír.

– Feküdj le, későre jár.

– Rendben – mondta A.