értékelés

"A Gy. Horváth László fordításában érkező Kísérleti fázis hamisítatlan Pynchon-regény: aligha leegyszerűsítő a kijelentés, miszerint ha nem vagyunk jártasak (legalább) a 20–21. század kultúrtörténetének zömében, le kell tennünk arról, hogy az eseményeket kísérő szövevényes utalásrendszereket maradéktalanul képesek legyünk befogadni."

8.5

A Beépített hiba után újabb Pynchon-regény jutott el a hazai olvasókhoz. A Kísérleti fázisban a hatvanas évek betépett hippijeit az internet világában bolyongó hétköznapi emberek váltják fel – ettől persze még egyáltalán nem lesz kevésbé őrült a mostani kaland sem, miközben a terrorizmus nyomasztó jelenlétével is szembe kell néznünk.

Alig néhány hónappal a 2001-es terrortámadás előtt járunk. A történet főhőse, Maxine Tarnow egyszerű csalásvizsgáló ügynökséget működtet New Yorkban; „csak egy dolgozó anya” (253.), akinek legújabb megbízása egy számítógép-biztonsági cég körüli gyanús ügyletek felgöngyölítése. A Hashtánc névre keresztelt, közel-keleti kapcsolatokkal rendelkező vállalkozás ugyanis egyre nagyobb profitot könyvel el abban az időszakban, amikor a technológiai szektor számos képviselője csődöt jelent. Elsőre nem is állhatna tőle távolabb Maxine-tól a feladat: ha azt hallja, hogy Excel, rögtön pólóméretre gondol; a pendrive használatakor is általános iskolás fiaihoz fordul. Nem kell sok idő hozzá, hogy a nyomozás mellékessé váljon, és a főszereplő már a szeptemberi eseményeket megelőzően vesszen bele az internet, a terrorizmus és a paranoia labirintusába – az olvasóval együtt.

A Gy. Horváth László fordításában érkező Kísérleti fázis hamisítatlan Pynchon-regény: aligha leegyszerűsítő a kijelentés, miszerint ha nem vagyunk jártasak (legalább) a 20–21. század kultúrtörténetének zömében, le kell tennünk arról, hogy az eseményeket kísérő szövevényes utalásrendszereket maradéktalanul képesek legyünk befogadni. Ezúttal sem kell sokáig várni arra, hogy filmes és könnyűzenei hivatkozások garmadáját kapjuk a nyakunkba, kiegészítve az informatikai szakkifejezések sorozatával. Jóbarátok, Britney Spears, Maffiózók, Psyduck, dotkom, deep web és malware – hogy csak a legismertebbeket említsük. Szerencsére a fékevesztett történések közepette őrült karakterek parádéznak, legyen szó videójáték-függő orosz maffiózókról vagy arcpakolást készítő kozmetikusokról, akik az innovációt félig-döglött csirkékben vélik megtalálni. Mindez garantáltan szórakoztató végeredményt hoz, ami által a könyv bátran ajánlható az olvasóközönségnek. Sőt: úgy tűnik, hogy az eddigi munkák közül sajnálatos módon a Kísérleti fázishoz érezhetjük magunkat a legközelebb: a szeptember 11-i terrortámadás eseményei mai napig ott vannak az egész világ emlékezetében.

Az első harminc-negyven oldalon még kevésbé hat erősen a regény: a krimi zsánerének kifordítása az előző munkákhoz képest mintha fáradtabb volna; és azt is be kell látni, hogy Maxine karaktere a korábbi hősökkel összevetve jóval visszafogottabb, valamint a történet kibomlását folyton megszakítja egy-egy súlytalanabbul felrajzolt elmélkedés a gyereknevelésről vagy melodramatikus lamentálás az elhibázott házasságról. Aztán lassan kiszélesedik a paletta és a detektívregény politikai thrillerbe csap át. A terrortámadást követő hetek megjelenítésével pedig az utolsó fanyalgások is eltűnnek: hátborzongató, ahogyan New Yorkra és az egész világra rászakad a terrorizmus őrülete.

„Csak nézik egymást idelenn a történelem kocsmapadlóján, mint akiket gyomron vágtak, nem tudják, hogyan lehetne feltápászkodni, folytatni a napot, amely hirtelen tele lett lyukakkal – család, barátok, barátok barátai, telefonszámok a Rodolexben, nincsenek többé… a sivár érzés néha reggel, hogy talán már az ország sincs többé, csendben cserélik le, képernyőről képernyőre, valami másra, valami meglepetéscsomagra, olyanok, akiknek helyén volt az eszük, és tudták, mikor melyik gombot kell megnyomni.” (340.)

Pynchonnél folyton visszatérő motívum az ártatlanság elvesztése fölött érzett aggályoskodás, ez pedig mind közül a mostani történetében vehető a legkomolyabban. A tornyok ledőlésével egy csapásra alakul át a világ, és e mindent átfogó változás nagysága felől tekintve másodlagos, hogy egyes jelenetek rendkívül éleslátóak, más részletek viszont elnagyoltak. Mindenképpen rémisztő, hogy a muszlimok hirtelen spanyolul kezdenek el tanulni, „hátha úgy egy valamivel kevésbé megvetett kisebbségnek állíthatják be magukat” (329.); aggasztó, hogy a 9/11-ről kialakítandó narratívában a feltételezett felelősök között az araboktól az amerikaiakig mindenki felmerül, de a valódi ellenség arctalan marad; és megható, ahogyan a családok egymásra találnak a legnehezebb időkben.

Ezért – legyen a pynchoni New York bármennyire alapvető díszlete a történetnek – a Kísérleti fázis legfőbb erénye (utánozhatatlan stílusán túl) abban áll, hogy a szereplők által megtapasztalt, biztonságérzet elveszítéséből adódó félelem az (európai) olvasó számára sem ismeretlen. Ez az, ami egyedülállóvá teszi a kötetet a szerző eddig lefordított művei közül. Megoldást most sem fogunk találni: végül Maxine-nak is be kell látnia, hogy a zűrzavar közepette csak a családi kapcsolatok megóvásában bízhatunk, még ha innentől kezdve a legbensőségesebb pillanatokat is kényelmetlen aggodalom fogja majd közre.

Thomas Pynchon: Kísérleti fázis (ford. Gy. Horváth László), Budapest, Magvető, 2015.

Kép forrása: www.cultura.hu