Az a vonat – amit tíz emelet magasból láttunk –
bármikor hazavihetne téged.
Ezt már többször mondtad. Pedig csak a város
másik szélén laksz. Tartok tőle. Hogy egyszer.
Csak kontrasztanyagot termelek magamban,
ködöt a város fölé, nem látni honnéttól szmog,
majd csak estére lesz nehéz tél a tüdőkben.
Kell, hogy palackokat égess néha.
Belekarmolsz egy karmolásba a hátamon. Nem tudom,
melyik, kié. Nem is tud fájni külön.
Ez a vonat, ez felhallatszik azóta, mégsem tudom elképzelni,
merre indulnál, hogyan jutsz haza igazából. Csak A pontból A-ba érni.
Mint aki belföldi repülőjáratról leszállva vár valami újat.
Végképp összeérve csapódik le közénk a pára,
le kellene törölnöm. Lassan már hinnék is neked. Mikor jó.
De bennem minden viszonylagos, ezért régi horzsolás rálátni mindenre,
ezért szótlanodom. Ne legyen mihez képest.
Még álmomban is inkább kivárom a reggelt.
Hallgatok, mint a néma H-k,
ülsz az ágyamon, én fekszem még tovább. Sokáig.
Meséled, hogy nélkülem.