Alig három nappal hatvankilencedik születésnapja, illetve legújabb albumának megjelenése után szűk családi körben elhunyt David Bowie. A hozzátartozók közleményének egy momentuma azonban némiképp megváltoztatja a képletet: a zenész 18 hónapja küzdött a rákkal. Így szemlélve a történteket, sokkal inkább az történt tehát, hogy a haldokló David Bowie megjelentetett egy újabb zseniális szólóalbumot, miközben a közönsége nem sejtett semmit. Na de miért is nem sejtettek? Miért is nem sejtettük? David Bowie talán nem volt halandó?

bowieJó tizenkét évvel ezelőtt azért állt le végleg a koncertezéssel, mert a Reality-turné közben szívrohamot kapott, annak utolsó állomásait le is mondta. Utolsó klipjében, a Lazarusban egy csontsovány, beteg öregembert látunk. Amikor a klip kijött, rengetegen lelkendeztek: a kaméleon visszatért. De nem. Egyrészt Bowie valóban csontsovány és beteg volt. Másrészt, ami talán sokkal fontosabb: nem volt kaméleon. Egy – olykor súlyosabb, olykor egészséges – önbizalomhiánnyal rendelkező ember volt, aki maximalista módon dolgozta fel ezt a problémáját a zenéjén keresztül.

A hatvanas-hetvenes évek David Bowieja leginkább egy súlyos önazonossági problémákkal küzdő popelőadó volt (e küzdésnek legszebb dokumentációja talán a maga egyszerűségében is zseniális 1970-es The Man who sold the world című album), amely elől egyrészt kokainmámorba, másrészt Ziggy Stardust szerepébe (The rise and fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars, 1972) menekült. Karrierjének egyértelműen ez a figura volt a legerősebb fellendítője, egyúttal viszont a lelki mélypontja is. A hetvenes éveknek valamivel több, mint a feléig kereste őrületes maximalizmussal az újabb és újabb szerepeket, a hosszú kigyógyulási szakaszt pedig nagy eséllyel az évtized második felében meghatározóvá váló Berlin-trilógia jelentette – az akkoriban szintimágus-létét megkezdő Brian Eno jelentős közbenjárásával (Low, Heroes 1977, Lodger 1979).

Ami Bowie karrierjével ezek után történt, bizonyítja talán a leginkább az egész világon, hogy nem kell ahhoz folyamatosan kábítószerek hatása alatt lenni, hogy az ember hatásos, érvényes és komolyan vehető művészetet hozzon létre. Még ha egyéb módon lazítani érdemes is közben: miután jó tizenöt évig kényszeredetten teremtett új és új világokat, sikerült beleállnia abba, ami éppen körülvette, így telt a nyolcvanas évek első fele Bowienál a bolondozás, és az akkori kommersz popzenével való legmélyebb azonosulás jegyében. 1983-ban megcsinálta a Let’s dance című lemezt, majd egy évre rá a Tonight-ot, amelynek címadó dalát Tina Turnerrel énekli, emellett ekkortájt jutott ideje az évtized legbolondosabb táncos dalára és klipjére, Mick Jaggerrel karöltve (Dancing in the street, 1986).

A nyolcvanas évek második felétől a hangsúly még ennél is kevésbé szólt műfajteremtésről, ellenben az idősödő Bowie inkább a saját epigonjaival közösködött, felvéve az általuk kitalált új formák fonalát, mindezt a legőszintébb figyelemmel és tisztelettel. Ötvenedik születésnapján, 1997-ben jelentette meg Earthling című albumát, amely még talán a leginkább kilóg kései lemezei közül azokkal az elektronikus dobtémákkal, amelyekhez hasonlót abban az évtizedben már sokan megcsináltak kevéssel előtte, például a U2 vagy a Nine Inch Nails. Ugyanebben az évben, születésnapi koncertjén olyanok vendégeskedtek mellette a színpadon, mint Billy Corgan, Robert Smith vagy a Foo Fighters.

A 2004-es Reality-turnén kapott szívrohama után meghozta azt a döntést, hogy az egészsége megtartása érdekében inkább nem áll többé színpadra. (Ez alól csak néhány vendégszereplés jelentett kivételt, például egy 2006-os közreműködés David Gilmour koncertjén a Comfortably numb című Pink Floyd-klasszikusban). Ami ezek után történt, az már az abszolút ajándék (a 2013-as Next day), az idén januárban megjelent Blackstar pedig a teljesen tudatos búcsú. Ez utóbbinak valójában nem volt semmi performatív jellege. Az, hogy betegségéről csak a szűk családi kör tudott, nem egy performansz része. Ez csupán félelem és önvédelem furcsa keveréke. Félelem a haláltól és a félelem attól, hogy az emberek vajon mit szólnak hozzá. Egyszerű földi esendőség. Ilyenkor kell alkotni, és ezt Bowie nagyon jól tudta.

David Bowie elsősorban nem a popkultúra egyik legsikeresebb szerző-előadója volt. David Bowie elsősorban egy rettenetesen tehetséges, kétkedő, halandó ember volt, akire a hetvenes években ráépült a popkultúra, ő pedig – halandó ember lévén – ezt a tényt elfogadva, és kellő tudatossággal kezelve alakította az életét.

Mert lehet így is. Talán ez a legnagyobb tanulsága annak, hogy David Bowie élt és alkotott.

A kép forrása