„Aztán kiábrándítóan
világos lett ismét.”

Tavaly megjelent esszé- és kritikakötete (Kíméletlen szentimentalizmus), illetve novelláskötete után (A fiúk országa) Krusovszky Dénes ismét versekkel jelentkezik, ebből a műnemből szám szerint az ötödik gyűjteménnyel. Utolsó felnőtteknek szánt kötetét, A felesleges partot nem övezte egyértelmű ováció, talán ez is közrejátszott abban, hogy négy évet kellett várnunk a folytatásra. Megérte.

A mottónak választott két sor valójában egy teljes vers, A szigligeti parton a strandolók között egy apáca is végignézte a napfogyatkozást (1999. augusztus 11.), amely egyrészt nagyjából-egészében érzékelteti a teljes kötet hangulatát, másrészt félreérthetetlenül megmutatja, mekkora erővel és tehetséggel használja Krusovszky a sűrítés eszközét. Mindössze öt szóban képes hatalmas csalódottságot, megrendülést, cselekvésképtelen beletörődést kifejezni.

Ez a vers jóval több, mint amennyinek első pillantásra látszik. Az 1999-es teljes napfogyatkozás Magyarországon sok ember számára meghatározó élmény, maradandó emlék volt, hiszen sokunk életében ez az első és valószínűleg az utolsó, amit innen láthattunk (az előzetes számítások szerint legközelebb 2081-ben lesz). Közösségi és egyéni emlék tehát egyszerre.

Az apáca kiemelése pedig természetesen azonnal vallási asszociációkat generál. Ugyanakkor a napfogyatkozás jelenségét és a vallást, és ezáltal nyilván a történelmet is, egymáshoz társítani, messzire vezető kapukat nyit meg. A napfogyatkozások történelmi magyarázatai, feljegyzései rendkívül érdekesek. Az ókorban például csak a mezopotámiai papok és a görögök ismerték fel, mi történik valójában, a Távol-Keleten, Amerikában, még a Római Birodalomban is rettegték a sötétséget, és különböző elméletekkel próbálták magyarázni a történéseket (pl. egerek rágják a Napot vagy egy sárkány falja fel), illetve zajjal, lármával igyekeztek elűzni a fenyegető lényeket. Annak ellenére viszont, hogy bizonyos népek már az ókorban megmagyarázták a történéseket, a keresztények például még a középkorban is a templomokba gyűltek és félreverték a harangokat, hogy a sátáni erőket elűzzék, sőt a magyar nép körében még a 18–19. században is éltek olyan hiedelmek, hogy a markoláb falja fel a Napot/Holdat. Ami egyértelmű és nagyrészt közös a különböző népek egymástól függetlenül létrejövő szokásai között, hogy félelem kísérte a fényt eltemető homályt, az emberek visszakívánták a világosságot.

krusovszky-elegiazaj-cimterv-06

Ezzel szemben Krusovszky versében épp a sötétség lesz üdvözített, és a világosság visszatérése ábrándít ki. A mai korban természetesen érthetetlen is lenne riadalmat érezni egy tudományosan megmagyarázott, rövid ideig tartó égi jelenség hatására, ugyanakkor valószínűleg nem is csak arról van szó, hogy „az élet nehéz”. A sötétséghez nem csupán a rettegést és a bizonytalanságot kapcsolhatjuk, hanem a változást is – ez nyugszik az olyan gondolatok mélyén, mint hogy „holnaptól minden más lesz” vagy hogy „aludjunk rá egyet”. A sötétség: lehetőségek tárháza. A vizsgált versben azért a kiábrándulás, mert mikor visszatér a fény, a változatlanság tárul fel. Mindenképpen meg kell említeni továbbá a Csengery utca, ott érjen el című verset, amelyben az éjszaka sötétsége szintén áhított állapotként, sőt talán afféle megváltóként tűnik fel, akihez fohászkodik a lírai én.

„Kell egy kis idő nekünk, ne indulj még,
sötétség, amíg felkészülünk,
hogy ismét ott álljunk majd a szürke fényben,
amiben napjaink telnek, sötétség, ne menj.” (41.)

A kötet két fő ciklusra oszlik, A madarak ellenre és a Vonulásra, éles határvonalat viszont nem lehetne vonni közöttük. Az átjárást főként az Elégiazaj című versek biztosítják, amelyek mögött a szám csupán azt jelzi, hányadikak a kötetben. Tehát míg a címük eleje alapján egy külön ciklusnak is feltételezhetnénk őket, a számozás azt mutatja, hogy teljesen belesimulnak a gyűjteménybe. Ezenkívül említésre érdemes, hogy mindkét részben szerepel egy-egy Mottó című vers is, egy-egy idézet John Ashberytől és Erdély Miklóstól – ezek érdekessége, hogy nem a szokásos paratextuális módon, a ciklusok elején jelennek meg, hanem azokba belesimulva, tulajdonképpen versekként.

Krusovszky Dénes, interjúA kötet egészéről elmondható – ahogyan már megszokhattuk Krusovszkytól –, hogy gondterhelt viszonyokkal, emberi kapcsolatokkal találkozunk. A szituációk baljósak, zavarosak és zavarók, a hangulat pedig sötét és nyomasztó. Jelen gyűjtemény esetében ez talán annyira nem is meglepő, hiszen a borító, a cím, a téma mind előrevetítik a központi szervezőelemet, ami a múlt és az (elégikus, nem pedig nosztalgikus) emlékezés lesz. Maga az elégiazaj szó úgy hangzik, mintha valami visszhangja lenne, ami egyre halkabban, mégis mindig érthetően verődik vissza a falakról, a borítókép (Gosztom Gergő: Balsors 1.) csak alátámasztja és erősíti ezt: egy magányos embert látunk egyedül egy kihalt városban, ahol valószínűleg a legpuhább léptei is csatazajnak tűnnek. Maga a múlt pedig – legyen akár tele megannyi vidám emlékkel is – mindig fojtogató és nyugtalanító.

„Ebből az elviselhetetlen zajból,
hogy mindenről folyton eszembe jutsz,
kimenekültem inkább
az éjszaka parkjába.” (19.)

Az eddig elmondottakat támasztja alá a Részletek című vers is, amely teljesen nyíltan és egyértelműen csak az emlékezésre koncentrál. Minden harmadik sor úgy kezdődik: „Emlékszel…”, majd csupa gyerekkori emlék következik, mind boldog pillanatot, vagy néha hétköznapi kellemetlenséget idéz fel (pl. betegséget), és jellemző módon pont ezek azok, amik elfelejtődnek.

Számos vers teszi témává a falusi környezet mindennapjait, például A sár partjai, amely a vidéki élet egy hétköznapi mozzanatát jeleníti meg, ahogy a tél, a jég által tönkretett út kátyúit a gazdák igyekeznek megfoltozni, hogy tavasszal kijussanak majd a földjeikre. Önmagát folyton ismétlő, hetekig tartó munka ez, amelyet minden évben elölről kell kezdeni. Központi szerephez a versben a sár jut, amivel már kisgyermekkorukban megismerkednek az emberek, életük részévé válik, később szinte ellenséggé, hiszen lehúzza a törmeléket, folyton mélyíti a gödröket. Végtelenül nyugtalanító a vers zárlata is, amely előrevetíti, hogy a felnőttekkel tartó kisfiú is ugyanazt az életutat fogja bejárni, mint az idősebbek. Nem jár még iskolába, bármi lehetne belőle, mégis teljes a bizonyosság a sorsa felől. Így a sár ez esetben a kilátástalanság, a mélybe visszahúzó egyenlőtlenség metaforája is lehet.

krusovszky_portrc3a9_2014
Egy másik érzékletes falusi élethelyzetet mutat be a Gyors fogyatkozásban című vers. Ebben, szintén gyermeki nézőpontból, szembesülünk a hajnaltól napnyugtáig tartó tolltépés minden nyűgével és fáradalmával. A mindennapi, megszokott események a kisfiúra erőteljesen traumatikus hatást gyakorolnak, nemcsak a fáradtság gyűri le és nyomasztja, hanem maga a környezet is; a vér, a tollak, és (bár egyértelműen nem jelenik meg) nyilvánvalóan az állatok hangjai is. Az elégiák zaja általában az emlékekből felbukkanó falusi múlt zaja: hiszen a műfaji recept szerint a ma viszontagságaival szemben az egykori idillnek kellene megmutatkoznia, ám az emlékezésben is a múlt viszontagságai tárulnak fel, kibomlik az emlékezés disszonanciája.

Szintén állandóan jelenlévő elem a menekülés, az utazás, elindulás, mindegy, hogy hova, csak el innen, el ezek közül a házak közül, ezektől az emlékektől, ebből a közegből. „Te, […] én nem megyek haza többet” (24.) „A figyelem hosszú éveit követő meglepően tiszta reggelen […] megindultam hirtelen” (48.) „indulni akartam rögtön, menekülni” (54.). Ez a létélmény már A fiúk országában is markánsan jelen volt, mégis inkább lelki vágy ez, mintsem fizikai cselekvés, tényszerű elszabadulás.

„Azt a pillanatot azonban, amikor az idegen
lélegzetekkel teli szobából végre kilépünk,
hiába is keresném,
hiszen még mindig ott vagyunk.” (51.)

„A jobb otthon utáni vágy nyirkát
tapostuk, közben mégis
keserű melasszal telt meg a szánk,
alig győztük köpködni folyton.

Mert ahogy mi indultunk, az maradás volt.” (31.)

Szintén sokszor, bár szerencsére ezúttal nem terhelően sokszor – mint A felesleges partban –, ókori mitológiai motívumok kerülnek elő (vak jós, pénzérmék a szemen, aranykor, a Moirák, Pompeji), amelyeket Krusovszky sikerrel olvaszt bele a szövegekbe, így egyáltalán nem akasztanak meg az olvasásban, csupán egy-egy jóleső ráismerés tizedmásodpercére torpanunk meg esetleg.

Érdemes ezek közül kiemelni A Moirák Hitler beszédét hallgatják című verset, ami – a paratextusból kiderül – kötődik Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című festményéhez. A festményt, habár 1960-ban készült, 2011-ig élőben nem láthatta a magyar közönség. Ha kicsit utánaolvasunk a kép történetének, látjuk, hogy Krusovszky a festmény bevonásával pont azt az általános „nememlékezést” próbálja lerázni – ami szintén elégiazaj, mert hazug, a szembenézést, elszámolást megúszni kívánó emlékezés –, ami manapság is igyekszik teret hódítani az országban, a világban. Figyelmeztetés is ez egyúttal, hiszen a diktatúra eltűrésének és elnyomásának, amire Hitler nevének megjelenése miatt akaratlanul is asszociálunk, illetve „Mi következik ezután?” kérdésnek, a fenyegetettségnek, amelyek már konkrétan megjelennek a versben, égbekiáltó aktualitása van ma is. Mindez lenyűgöző érzékenységgel, igaz, kissé talán óvatos(kodó)an érzékeltetett; megmutatja, hogy Krusovszky, ha nem is hangosan, de nagyon is igyekszik reflektálni, felhívni a figyelmet a mindennapi eseményekre. Talán mondanom sem kell, érdemes odafigyelni rá.

Krusovszky Dénes: Elégiazaj, Magvető, 2015.

Fotó: www.litera.hu, www.vs.hu, www.szikmblog.hu