Egy csütörtöki napon kezdődött, amikor ráejtettem a bögrémet a lábamra, és nem fájt. Egy pillanat. A pillanat törtrésze. Azóta üveg mögött élek, és bár mindent tisztán látok, engem nem lát senki. Egy pillanat törtrésze volt, míg a telefonomra néztem, és másik kezemmel elengedtem a bögrét. Nem éreztem a becsapódást. Most arcom az üveghez nyomom, orrom hozzáér, leheletem nem látszik rajta, és ahogy nézem a sok-sok embert a másik oldalon, egyszerre megérkezik az elmaradt becsapódás, egészen az agyam közepébe.

Amikor egy csütörtöki napon elkezdődött, nem sejtettem, hogy folytatódni fog. Volt egy kép: a teakonyhában állok a pultnál, körülöttem emberek jönnek-mennek, kávégép zörgése. Átlagos nap, két meeting között.

Elmerülve olvastam a híreket, részvényárfolyamok, időjárás, Oroszország Szíriában bombáz, az év legjobb akciófilmjei. Még tíz perc a következő meetingig. Nőfalka ront be a konyhába, dühödt kávéfőzés, sipítozás, nevetés. Az egyik odajött hozzám beszélgetni. A kötelező körök után sikerült végül leráznom, és az így beállt nyugalomban olvastam tovább. Az oldal frissült, tovább görgettem a telefonon, újabb érdektelen hírek, kivégzés Nigériában, az ebola újra felütötte fejét, valami rögbis megsérült. Az oldal alja, és ott volt. A szerkesztők által is fölöslegesnek ítélt hírek aljnövényzetében, egy oldalsó sávon. Először csak ismerős volt a kép, de aztán feléledő érdeklődéssel megnyitottam a cikket. Hogy jól látok-e. Igen, semmi kétség, a nagyobb kép által egyértelművé vált. Még végigfutottam a kép alatti összefoglalót, és a kezem elernyedt. A pillanat törtrésze. A focistareflex tehette. A bögre alá tettem a lábamat, labdalevétel. A józan ész késedelme nem hagyott időt, hogy elhúzzam.

Tompa bögrekoppanás, konyhán végiggurulás. Megmaradt tartalmát mindenfelé szétfröcskölve. Mormoltam némi szabadkozásfélét, hogy ne bámuljanak. Takarítottam tessék-lássék. Telefonhoz visszamenés, a pulton ott feküdt még, de a hír sehol, az újból frissült főoldal volt nyitva.

Egy kép: Anyával a parton, háttérben a Balaton és a Somogyi-dombság, rajtam csíkos póló kis vitorlással, hunyorgok, Anya is hunyorog, arcunkon türelmetlenség, Apa sokat bíbelődik a géppel. És aztán kivágott gyerekkori arcképem a hír borítólapján.

A Google nem talál semmit. Megéri az IT-sokkal jóban lenni. Egy-két jó szó, és persze mindenben egyet kell érteni. Gépemen hát a vonatkozó időszak hálózatforgalmi logjai. SYN, ACK, reverse DNS lookup. Nigéria, ebola, rögbis. Aztán a nagy semmi. Később még egy Facebook-üzenet a barátnőmtől és egy mail sync. Más semmi. A nyomozás persze nem rögtön a bögre után volt. A bögrés dolgot tán el is felejtem, ha nem az lett volna egy héttel később, mint ami volt. És akkor a képet is elfelejtem.

Korábban mentem le ebédelni, meeting miatt. Ettem, és szórakozottan néztem a sorban állókat. Egy dagadt férfi. Egész hússzállítmányt pakol magának. Valahol telefon zenél, beszélgetés zaja, evőeszközök csörgése, mikor a dagadt leül az ölembe. Valóságos napfogyatkozás, terebélyes hájhurkák takarnak mindent, tömény izzadságszag felhői gomolyognak, nyögés, bőgés, röfögés. Talán valahol valaki ordít, de nem én vagyok az. Miért is tenném, ha nem fáj? Aztán, mint akibe tűt szúrtak, felpattant, „elnézést, nem vettem észre”-mormogás, el. Balaton, kis vitorlás, bögre. „Kid Went Missing Yesterday”. Befejeztem az ebédet, fölmentem és a meeting végeztével elkértem az IT-soktól a logokat.

Mindig van egy fordulópont, mindig kell egy úgynevezett fordulópont, de az még nem jött el ekkor. Még másnap sem, pedig másnap majdnem elgázoltak a zebrán. Aztán a lökdösődések sorban álláskor és a munkahelyi késések. Hogy hol voltam 11-ig. Hol is lehettem. Ha tudom, hogy nem látnak, talán nem is jövök be. Hosszan csöngő telefonok, csoportképen nem látszások, figyelmeztetések elmaradt befizetésekről.

Aztán volt a fordulópont. A pont, ahol megfordul minden. Mindenféle méltatlankodás a barátnőmtől. Hogy „hol vagy”, meg „merre vagy már megint”. Fülembe bele egyenesen. Kezem a térdén, de ő csak kiabál. Bárcsak ne kiabálna, akkor olyan vénasszonyos a hangja. Persze én már ekkor tudtam, hogy merre tartunk. A szokásos helyen áll, körülöttünk ünnepi vásárlóhordák özönlenek, ő meg mérgesen telefonál, miközben ott vagyok mellette. Efelé tartunk. Hiába hív, nem csöng ki, hiába szólítom, nem hall meg, hiába hajolok az arcába, nem lát meg. De még nem tartunk itt. Ott tartunk, hogy hol voltam ilyen sokáig. Mondjam, hogy végig itt ültem a kanapén és olvastam? Meg hogy miért nem veszem fel. Mondjam, hogy nem is hívott? Ha csak azért nem járok meztelenül dolgozni, mert hideg van, akkor vajon lenne értelme ilyeneket kérdezni? A BBC híroldalának ártatlan nézegetéséből hogy jutottam ide?

Ott álltam mellette, és hiába szólítottam. Talán valami mást kellett volna mondanom. Elnéztem, ahogy körbe-körbe tekintget, a telefonját nyomkodja és fújtat. Nem lehet jó érzés. Mindenhol ezek a dühödt vásárlóemberek. Biztos mondanom kéne valamit. Nem jön szó a számra. Csak elnézem a kis arcát, ahogy kihuny belőle a hit. Még egyszer utoljára körülnéz, bennem egy mondatnyi korty levegő, és mire megszólalnék, elnyelte a tömeg.

Most itt állok az üveg mögött, orrom hozzáér, leheletem nem látszik. Nézem az embereket odaát, egy kép, valaki papírtrombitáját fejére húzza, kocsit hugyoz le egy másik, aztán petárdát dobnak egy erkélyre, egy ló üget el, lovasa alszik, és én tudom, hogy meg sem kell nézni az órámat, nem jár.

Itt ragadtam, végleg itt ragadtam ebben az évben, nem is tudja senki, hogy végleg.