már megint a sarkon állsz
legalábbis én ott várlak téged
amíg nézek a sötétbe, ahol csak a porszemek testnyílásai csattognak felém
– hallom az űrt – úgy,
ahogy egyetlen hanyag mozdulatodból többet tudtam meg
mint az évek szavaiból
hogy már semmit nem érnek a betűk és szavak
csak felidegesít az összes vonal egymásba húzva
ha változtatnék, csak annyit hogy nézz a szemembe
állandóan csak nézzél engem
mintha bármelyik pillanatban szétszakíthatnám a bőröm
és rángatózó testtel csapódnék a földre
mert a szemekből, onnan lehet az ilyesmit látni

idegen nők vannak az ágyam felett, egyre közelebb hajolva, a hajuk hozzáér az arcomhoz
belóg a torkomig, de nem kelek fel – minden szemhéjcsukódás
egy újabb szoknyát sodor az éjjeliszekrény mellé

és térdelnek.