Miután megnézte a Nővérem húgát, elaludt.

Újra elővett egy darab papírt, egy tollat, és leült.

*

„Kedves!

Elég régóta tervezem már megírni ezt a levelet, de eddig sosem tudtam elkezdeni. Vagy nem is akartam, hogy teljesen őszinte legyek. Ami egészen biztos, hogy össze voltam zavarodva. Harag, düh, szomorúság és keserűség lett volna tinta helyett a papíron. Nem tudtam tisztán látni, az előbb felsoroltak irányították a kezem, valahányszor nekiültem ennek a levélnek. Aztán végül is mindahányszor nekirugaszkodtam, kuka lett a vége, és elpazaroltam egy jó vastag csomagnyi A/4-es lapot, és két tollam is a vívódásom áldozata lett. Ja. Azt még nem is említettem, hogy most sem vagyok éppen józan állapotban. Ahogy eddig sem voltam igazán józan az elmúlt időben. Ittam, nem is keveset, hiszen hát ma is inni kell. Ma főleg. Azért van ez a nap, hogy mindenki telezabálja magát, feküdjön a kanapén a szar műsorok előtt, aztán meg rúgjon be éppen azzal, ami van otthon. Ha üres a szekrény, akkor meg le kell ugrani a lerakatba gyorsan, amíg be nem zár, és venni kell egy-két üveg pezsgőt. Tudod. Ünnepelni kell! Ránk lett kényszerítve, hogy ünnepeljünk. Mocskos szokások. Aztán én mit ünnepeljek?! Gyakorlatilag nincs minek örülnöm. Nem is olyan régen mentél el. De őszintén?! Nem is számolom a napokat azóta. Ma is ez a hülye Samsung TV – tudod, amit vettél a negyedik évfordulónkra – hívta fel a figyelmem arra, hogy hányadika van. Minek is kapcsoltam be. Amúgy is utálom. Na de mindegy is. Most már befejezem ezt a levelet. Be akarom fejezni. Le akarom zárni.

Tudod, az a nap nem egészen úgy kezdődött, mint az előző éveinkben. Valahogy nem akartam észrevenni a – most már belátom, hogy – baljós jeleket. Kizártam őket a fejemből, nem akartam tudomást venni róluk. Először is, mikor felébredtem hétkor, te már nem feküdtél mellettem. Hűlt helyedet találtam az ágyban és azon agyaltam, vajon milyen meglepivel rukkolsz majd elő. Jön egy „ágybareggeli”? Vagy éppen a konyhában sertepertélsz már az esti vacsihoz? De egyik tippem sem állta meg a helyét. Mikor nagy nehezen én is rávettem magam arra, hogy kikeljek a meleg takaróból, és kibújjak a roppantul vonzó „továbbalvás” szorító karmai közül, nem találtalak sehol. Bementem a fürdőbe, aztán a nappaliba, lenéztem a konyhába, még a pincébe is, de te sehol sem voltál. Aztán végül eszembe jutott, hogy valószínűleg a padláson csomagolhatsz,  más ötlet már nem ugrott be. Hát igen. Kinyitottam az ajtót, te pedig ott ültél a térdeden, a sarok felé fordulva, a hideg padlón. Rám sem néztél. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Láttam, hogy egy zsebkendőt szorongatsz, azt hittem, sírtál. Azonban te önfejű és makacs voltál mindig is – ahelyett, hogy válaszoltál volna, inkább kiküldtél, mondván, hogy meghatódtál, minden rendben van, csináljam a dolgom. Én hülye, meg – ugyan kis bizonytalansággal – elhittem. Ittam a szavaid, mint mindig.

Nagyjából egy fél órával később lejöttél, akkor már készítettem elő a halakat. Karikás volt a szemed, sápadt a bőröd, és látszott rajtad, hogy fáradt vagy. Emlékszel. Még szórakoztam is ezzel: nekiálltam énekelni én marha, hogy „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál… Hol van a tűz…”. Kicsit fel akartalak vidítani, de te csak egy halvány mosollyal reagáltál. A „Mi a baj, Kedves?”-ek meg csak úgy süvítettek el a füled mellett. Emlékszel? Mindig Kedvesnek hívtalak. Utáltam mindig is ezeket a majmolt szívem, meg nyuszika, meg pocok hülyeségeket. Mik vagyunk mi, állatok? Vagy szervek? Zárójel bezárva. Te csináltad tovább a dolgod, bennem meg folyamatosan elült az aggodalom.

Hálistennek ezt az estét csak magunkra szoktuk szánni. A többieknek meg majd még úgy is ott lesz a maradék két-három nap. Kábé négyre végeztünk már a kajákkal. Ilyen hamar még sosem voltunk készen. Mint minden évben, hétre terveztük a vacsit, mert fél kilenckor ment a tévében a kedvenc sorozatod „különleges” epizódja, amit ilyenkor mindig megnézünk együtt is, hiába láttad neten már vagy ezerszer és hiába utáltam, mint a bűnt. Na szóval ezért azt gondoltam, miért ne férne bele a lyukas időnkbe egy kis huncutkodás is. De a közeledésem te reflexből visszautasítottad. Próbálkoztam még egyszer, máshogy, azt is elhárítottad. Értetlenül álltam előtted. Zavart voltam, és kicsit még haragudtam is, mondván, hogy ha én képes vagyok végigülni veled másfél órát és bámulni azt a szemetet, akkor kicsit talán te is kedveskedhetnél nekem. Hebegtél, habogtál, de egyenes válasz nem érkezett. Azt hiszem, innentől kicsit már megfagyott a hangulat, de értettem a szóból: ha nem, hát nem. Elmentünk zuhanyozni, először én, majd te. A szokottnál is tovább időztél a fürdőben. Ez sem tűnt fel, hiszen gondoltam, nőből vagy te is, ti szeretitek kirittyenteni magatokat ilyenkor. Mikor végre kijöttél, tényleg lefagytam. Gyönyörű voltál. Újra és újra beléd szerettem. Mindig el tudtál kápráztatni.

Végül eljött a hét óra is. Amíg te lent maradtál melegíteni a halászlevet, addig én feljöttem a nappaliba, hogy feldobjam az égősort és benyomjak valami tavalyi jazzválogatást. Amíg keresgéltem a cédék között, egy nagy puffanásra lettem figyelmes, de ment a mikró, nem igazán vettem róla tudomást. Lesétáltam, és mikor a konyhába értem, bennem – úgy hidd el, ahogy most mondom – megállt az ütő. Másodszor is lefagytam, de most a félelemtől. Ott feküdtél a hideg padlón az új, vörös ruhádban. A hajad loknikban, te eszméletlenül, az orrod és a szád körül vér. Nem tudom leírni azt, hogy mi futott ott és akkor végig a fejemben. Magatehetetlenné váltam. Mikor felocsúdtam, hívtam egyből a mentőket és anyádékat, majd mikor megérkeztek, rohantunk be veled a legközelebbi kórházba.

Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Senki nem mondott semmit, az orvosok is csak azt, hogy nyugodjak le, ne ordibáljak, igyak egy kávét, teát, akármit. Most gondold el, hogy kábé ez volt a legrosszabb, amit mondhattak nekem. Anyádék meg még cseszegettek is, hogy miért nem vigyáztam rád jobban, miért nem figyeltem oda rád. Kizártam mindent kicsit. Leültem. Próbáltam elővenni a józan eszem. Próbáltam összeszedni, hogy mit nem vettem észre. Ami eszembe jutott, hogy sokat köhögtél, zsebkendő mindig volt nálad, fáradékony voltál, sápadt sokszor. Ezeket én a hülye, ködös időjárásnak és a munkahelyi stressznek tudtam be. Ha kérdeztelek, sosem mondtad, hogy bármi baj lenne, mindig mindenféle hülyeségre hivatkoztál. Figyelmesebbnek és határozottabbnak kellett volna lennem. Aztán végre közölték velem, amiről igazából nem is akartam tudni. „Pár órája maradt, legyen vele türelmes! Kímélje őt, nem erőltetheti meg magát!” A betegség nevére már nem is emlékszem, annyit elég volt tudatosítanom magamban, hogy pár órám maradt veled. Pár órám maradt arra, hogy búcsút vegyek tőled, hogy búcsút intsek mindannak, amit négy év alatt együtt átéltünk, hogy elköszönjek attól az embertől, akit a legjobban szerettem, és attól az embertől, aki veled voltam ez idő alatt.

Nem tudom, hogy hallottál-e, mikor kilenc felé bementem hozzád, anyádék után. Legelőször csöndben ültem, fogtam a kezed és csak bámultam ki a fejemből. Aztán téged néztelek. Még a kórházi ágyadon is gyönyörű voltál, egyszerűen nem értettem, miért történik ez. Miért veled. Miért velem?! Nagyjából negyven percig voltunk így. A dokik azt mondták, hogy mikor egy pillanatra magadhoz tértél, engem szólítottál, így nem bánták, hogy most végig ott akartam lenni veled. Elkezdtem beszélni hozzád. Először hibáztattalak, hogy miért nem szóltál. Hogy felkészülhessek. De rájöttem, hogy ez most nem rólam szól. Elmeséltem, hogy mikor megismerkedtünk, milyennek láttalak. Emlékszel a kávézóra a Petőfi utcában? Ott találkoztunk először. Annyira üde, bájos és szép jelenség voltál. Piros kabátka, fekete sál és kalap, alatta pedig egy pöttyös ruha volt rajtad, ami kiemelte a tökéletesen nőies alakodat. Egyszerre lenyűgöztél. Aztán elmeséltem, hogy mennyire utáltam veszekedni veled. Mindig megbántottuk egymást, nem tudtunk zöld ágra vergődni egykönnyen. Egyszer például még tányérok is törtek, mikor azt hitted, mással találkozgatom. Emlékszel? Pedig aztán csak neked akartam egy meglepetést szerezni azzal, hogy szervezek egy wellness hétvégét a Mátrában magunknak. Aztán elmeséltem, hogy milyen volt számomra, mikor szeretkeztünk.  A legboldogabb emberré tettél. Sokszor féltél, hogy talán nem vagy elég jó, de számomra mindig a legjobb voltál. Végül arról meséltem, hogy melletted még a karácsonyt és a szilvesztert is megszerettem. Pedig utáltam eredendően mindkettőt. Zsigerből. Tulajdonképpen nem is az ünnepeket szerettem meg, hanem hogy hosszú idő után végre volt kivel töltenem azokat. Négy éve értelmet nyertek, egészen addig nem szóltak számomra semmiről. Tudod, Kedves, titkon már én is vártam, hogy keljünk a szokottnál korábban. Hogy egész nap a konyhában ténykedjünk. Hogy vacsorázzunk úgy, mint a királyi család. Hogy melyik adón fog menni idén a hülye sorozatod. Nem is hülye az a sorozat. Aztán azt sem utáltam már, hogy futkoztunk a rokonaidhoz. Hogy bájcsevegtünk. Hogy szilveszterkor lencsét zabáltunk és addig pezsgőztünk, amíg már egyikünk sem bánta, hogy a Saskabaré megy a tévében. És azt is szerettem, mikor éjfélkor megcsókoltál, és mindketten hálát adtunk a másikért, majd részegen bezuhantunk az ágyba, és elaludtunk a hajnali matinén, összebújva, csak mi ketten. Elmondtam, hogy szeretlek. Hogy mindig szeretni foglak és hogy sosem felejtelek el. Aztán újra csönd lett, és csak fogtam a kezed. Szorítottam. Kapaszkodtam belé.

Hirtelen, úgy kábé fél tizenegykor egy éles sipolás zökkentett ki a félálomból. Berohant két orvos és egy ápolónő, kapkodtak összevissza, engem pedig kilöködtek a teremből. Elszakítottak tőled. Eltelt egy jó húsz perc, nekem óráknak tűnt. Fel-le mászkáltam a folyosón. Mászkáltam?! Gyakorlatilag futkoztam, mint pók a falon. Aztán kijöttek. Lehajtott fejjel. Ránk néztek, nem mondtak semmit, de többet mondtak minden szónál. Leültem. Nem hallottam semmit és senkit. Akkor küldtél engem a saját, személyes poklomba. Akkor kezdődött a kálváriám.

Akartam, hogy tudd, én hogy éltem meg azt a napot. Akartam, hogy tudd, mennyire utáltalak elveszíteni. És akarom, hogy tudd, hogy haragszom rád, a mai napig, mert nem szóltál. Mert nem mondtál semmit. Ez nem csak a te terhed kellett volna hogy legyen. Ha úgy döntöttél, hogy megosztod velem a legboldogabb pillanataidat, akkor a bajban is társaddá kellett volna hogy tegyél. De lezártam. Ezen már nem változtathatok. Tulajdonképpen már csak annyit akartam, hogy kérlek, nézd el nekem, hogy sokszor hülye voltam. Ja. És még lenne egy kérésem. Valahogy, akárhogy, segíts kérlek, hogy kimászhassak ebből a gödörből. Minden, ami veled jó volt, az nekem most már csak üresség és értéktelen, sivár jelen. Nem látom a jövőm. Azt biztosan tudom, hogy nyolc napja nem az alkohol volt a lelki társam. Azóta viszont szüntelenül. Szóval most megpróbálkozom még azzal, hogy kívánok éjfélkor. Segítesz nekem? Adj erőt, kérlek, hozzá! Szerettelek, szeretlek és szeretni foglak, Kedves!”

 *

Ráhúzott a pezsgőre, megfogta a levelet, amivel olyan sokáig vesződött, gyertyát gyújtott, és mikor 2016-ban először megszólalt a Himnusz a Samsungból, elégette az írást. Nézte, ahogy az apró darabokban lehull az asztalra, és elszenesedik. Aztán nyomkodta még egy sort a távirányítót, végigfutott a műsorokon, és elaludt a Dáridón.

Másnap egy izgatott kiáltás ébresztette őt:

„Boldog karácsonyt, Kincsem!”

Kinyitotta szemeit, lesétált a konyhába, és a meglepettségből felocsúdva, kimondhatatlan hálával eltöltve felelt:

„Neked is, Kedves!”