“… a művészettel történő nevelésnek mélyebb a hatása, mint a pusztán verbálisnak.”

Debreczeni Tibor:

Az interjú előtt a következőket szeretném közölni:

Jómagam 1966 és 1988 között voltam a Népművelési Intézetben szakmai gazdája, metodikusa az amatőr színjátszásnak, ezen belül a diákszínjátszásnak is. Érdemben csak erről az időszakról tudok szólni. Miután a rendszerváltás utáni években megalakult az Országos Diákszínjátszó Egyesület, diákcsoportokkal csak zsűrizések alkalmából találkoztam.

Akit érdemben is érdekel a diákszínjátszás múltja, javaslom, olvassa el a Diákszínjátszás 1957-1986-ig című dolgozatomat, melyet 1986-ban írtam, és amely 1988-ban jelent meg a Hálóban című, pedagógiai írás-gyűjteményemben, a Magyar Drámapedagógiai Társaság támogatásával, Trencsényi László lektorálásával. Ha igény volna rá, a dolgozat utánnyomásához hozzájárulnék, közlését ugyanis hiánypótlónak tartom. (Ugyanis nem tudok róla, hogy ehhez hasonló krónika született volna az utóbbi évtizedekben.) Diákszínjátszással kapcsolatos szövegeket találhat még az olvasó a Történt pedig című önéletírás jellegű memoáromban is. (Megjelent 2012-ben)

Debreczeni Tibor

Fekete Anikó: Mikor, hogyan és hol került kapcsolatba a színjátszással?

Debreczeni Tibor: Édesapám falusi tanító volt Szabolcs megyében, népszínműveket rendezett, őt bámultam gyerekként, és azt, ahogy megszületett az előadás. Mindez a harmincas években történt. Amikor pedig az ötvenes években középiskolai tanár lettem Debrecenben, valamilyen szinten és különböző műfajokban, az önképzőkör keretein belül már én kezdeményeztem a tanítványaimmal való színi foglalkozást. 1956 után, irodalmi színpad formában, már szerkesztettem és rendeztem irodalmi műsorokat majd színjátékokat. 1957 és 1966 között a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban történt mindez. Munkálkodásom olyan sikeres lett, hogy ebből a diákszínpadból kinőtt az általam vezetett Debreceni József Attila Irodalmi Színpad. Elmondhatom, hogy a diákszínpaddal és a városi színpaddal szinte mindig sikeresen szerepeltünk, aranyérmekkel tértünk haza az Országos Sárospataki Diákfesztiválról, s más országos találkozókról is.

Ezeken a fesztiválokon megismerkedtünk más csoportokkal is, s én barátságot kötöttem a rendező kollégákkal. Csakhamar ismertek lettünk színjátszós berkekben, szerte az országban. Az is lehet, hogy ennek a szakmai ismertségnek köszönhettem, hogy 1966-ban meghívást kaptam az amatőr mozgalmakat akkor irányító országos intézetébe, a budai Corvin téren lévő Népművelési Intézetbe. (Az intézmény azóta több névváltozáson esett át.)

Mit neveztek akkor irodalmi színpadnak? És mit szerkesztett, rendezett ön Debrecenben 1957-1966-ig?

Az ötvenhatos forradalom leverése után a művelődéspolitikai irányítás olyan színpadi-művészeti formát keresett, amelyben közvetlen módon népszerűsíthető a Kádár rezsim ideológiája. Rendszertámogató, alkalmi költők rögtön lettek, ünnepek meg voltak; Április 4, November 7, Március 21… A színjátszás helyett, amely népszerű volt 1956 előtt, most a versekre épülő irodalmi műsorok kerültek előtérbe. Idővel az efféléket bemutató csoportokat nevezték irodalmi színpadnak.

Én is ezzel kezdtem, irodalmi műsorral, lévén magyar tanár, aki annak idején jó versmondó is volt, de nem ünnepi témákban. Szabó Lőrincet, Tóth Árpádot, s más klasszikusokat mutattam be ilyen módon. Majd amikor rájöttem, hogy zenével komponálva hatásosan tudom a magam üzenetét közvetíteni – ötvenhatos tevékenységemért fegyelmit kaptam -, és a szerkesztés dramaturgiájával katarzist is elérni, megtáltosodtam. Felfedeztem magam számára az irodalmi oratóriumot, majd amikor ráéreztem a brechti dramaturgia ízére, felfedeztem az úgynevezett pódiumjátékot és ennek dokumentumra épített változatát, s mert minden előadásomban hol irodalmi szöveg mögé bújva, hol a tényirodalom sáncai mögül, de a fennálló diktatúrához való viszonyunkról szóltam, folyamatos volt a sikerünk. Volt olyan előadásunk, igaz ez már a Svejk általam készített feldolgozásakor történt meg,amikor Juhász Ferenc Dózsa eposzát, A tékozló országot mutattuk be, hogy ezren voltak ránk kíváncsiak a debreceni Aranybika nagytermében.

Mindazonáltal az irodalmi színpad eredeti formájában és országos elterjedtségben nem mást, mint ünnepi műsort jelentett.

Tanárként tehát vezetett egy iskolai színpadot és egy városi amatőr társulatot, s ezek szerint, sikerei teljében hívták el Debrecenből Budapestre az amatőr színjátszó mozgalom metodikai és szervezeti fő-fő emberének.

És még párttag sem voltam. Azt rögtön hadd mondjam el, hogy Mezei Éva, – aki elődöm is volt – volt egy rövid ideig a partnerem. Közvetlen munkatársam lett később Bicskei Gábor, még később Máté Lajos, Éless Béla és Gabnai Katalin. Közülük kezdetben csak én voltam pedagógus, nem véletlen, hogy nekem lett szívügyem a diákszínjátszás.

Úgy tudom, hogy a diákszínjátszás gondozása nem is szerepelt a Népművelési Intézet munkaköri leírásában. Hogyhogy végül maguk foglalkoztak ezzel?

Minden középiskolai szakköri művészeti tevékenységet a KISZ (ifjúsági politikai szerv) felügyelt. Az iskolai színjátszás is az ő hatókörébe tartozott. Az országos diáknapokat is ők szervezték, s azok tematikai programját is ők határozták meg.

Személyes rábeszélésemre döntött úgy az Intézet igazgatója, Ács Miklósné, hogy más mellett, mintegy járulékosan, foglalkozhatom, foglalkozhatunk a diákszínjátszással is, miután egyeztettünk a KISZ-szel.

Idővel azt is sikerült elérni, hogy a politikai tematikák háttérbe kerüljenek, hogy az Intézet legyen a szakmai tótumfaktum. Így a diáknapokon sem tematikus, sem műfaji megkötöttségek a későbbiek során nem szerepeltek. Megjegyzem, ekkor alapítottuk meg a Csurgói Diákfesztivált, ahol a Diáknapok legjobbnak, legsikeresebbnek mutatkozó együttesei mutatkozhattak be, s ahol a bemutatókat színvonalas megbeszélések is követtek, a diákmozgalmat meghatározó tanulságok levonására is alkalmat adván ezzel.

Emlékezetem szerint magát a fogalmat, hogy diákszínpad, ekkor találtam ki, miután konzultáltam kollégámmal, Bicskei Gáborral.

Az Országos Diáknapok az iskolákban nagyon népszerűek voltak. Mi lehetett ennek a magyarázata?

Az igazgatók örültek, ha év végén beszámolhattak arról, hogy az iskola irodalmi színpada, diák-együttese arany,ezüst,vagy bronzéremmel tért haza. Az ilyen eredmény növelte az intézményvezetés tekintélyét és elismertségét. A diákok meg pláne örültek. Partnerként lehettek együtt a rendező-tanárukkal, s jó mulatság is volt.

Azért azt is el kell mondani, sok múlott a középiskola igazgatóján és az úgynevezett KISZ-vezető tanáron, hogy az illető milyen érdeklődésű és beállítottságú volt. Előfordult, hogy az iskolavezetést csak a sportdicsőség, vagy a tanulmányi versenyek érdekelték.

És ne felejtsük el, ahhoz, hogy sikeresen szerepeljen egy diákszínpad, kellett egy,a színjátszáshoz is értő, lehetőleg karizmatikus adottsággal is rendelkező tanár.

Tudna ilyeneket említeni a hatvanas, hetvenes évekből?

Akik éppen eszembe jutnak. Bucz Hunor Tiszaföldvárról, Bécsy Tamás Pécsről, Keleti István Budapestről, Nagyfalusi Tibor Esztergomból, Szívós József Hatvanból, Z. Szabó László Győrből, Leszkovszki Albin Sárbogárdról, Bácskai Mihály Szentesről, Román Károly Székesfehérvárról, Sződy Szilárd Pécsről, Pintér Tibor Veszprémből.

Szeretném elmondani, hogy a művészi alkotást létrehozó tanár-rendezők száma sohase volt nagy. De színpad majdnem minden középiskolában létezett még ekkor (később már nem), ha másért nem, azért – mint említettem -, hogy készítsenek ünnepi műsorokat. És ne felejtsük, az órán kívüli tevékenységet, a rendezést, szerkesztést bármilyen színvonalon is űzték azokat, úgy díjazták, mint a többi szakköri munkát. A minőség anyagi megkülönböztetésben nem részesült. Erről később még szólhatunk.

Az ünnepi műsorok után, ez a dolgozataiból kiderül, új műfajokat ajánlott a diákszínpadoknak.

Inkább idézném magamat egy 1970-ben készült szakmai jelentésből. A Csurgói diákszínjátszó fesztivál után írtam. „Megsokasodtak a műfajok a diákszínpadokon. Az irodalmi oratóriumtól a dokumentumjátékig, a görög komédiáktól a szerkesztett, mimetikus összeállításokig, a folklór jellegű műsortól a pódiumjátékig minden műfaj felvonult. A fiatalok problémájával foglalkozó közéleti mondanivaló mellett megszólalt a diákkabaré, a korszerű népi játék és a commedia dell’ arte színjáték is. Kimondatott, hogy a diákszínjátszás nemcsak az oktatásnak de a nevelőmunkának és az ifjúság szórakoztatásának is eszköze.”

Mostanában, úgy tudom, a diákszínpadok előszeretettel mutatnak be drámákat, olyanokat, melyek realista játékot igényelnek és jellemábrázolást feltételeznek. El kell mondanom, hogy jómagam nem voltam híve ennek, egyszerűen azért, mivel úgy gondolkoztam, hogy az említett műfajú művek bemutatására csak a kivételesen tehetséges diákok érettek. A diákszínjátszás nem a színjátszó tehetségek bemutatkozási lehetőségéért van. Márpedig a dilettantizmus veszélye nélkül realista drámát színre vinni, átlagos, éppen csak játszani szerető diákokkal, nem lehet. Ezért ajánlottuk azokat a műfajokat, az úgynevezett pódiumi műfajokat, melyekben megelégedhettünk a karakterformálással, melyekben nem kellett jellemeket megeleveníteni. Az általam említett műfajok meg erre hajaztak.

Ennek ellenére a nyolcvanas évek diákszínjátszása 1982-től ebbe az irányba indult el. Hogy miért? Csökkentek a társadalmi konfliktusok, melyeket pódiumjátékkal, epikus drámával, dokumentumoratóriummal lehetett viszonylag rövid idő alatt létrehozni, most meg, tanárnak is, diáknak is, volt ideje a pepecselésre. Mindazonáltal a korabeli kritikák általában színvonaltalannak mondják a diákszínpadok drámai bemutatóit..

Jó volna még megállnunk. Mi a helyzet az 1975 és 1982 közötti diákszínjátszással?

A hetvenes évek közepén a hatalom ellenséget véli felfedezni az úgynevezett, zömében egyetemi, avantgárd együttesekben, s azokat előbb-utóbb meg is szüntetik. Tekintettel arra azonban, hogy a középiskolai diákszínpadokat elkerüli az avantgárd, ők ebben az időszakban meg kiteljesednek. Mondandójuk diszkréten és diákosan ellenzéki, s mert a rendező tanárok a korábbi időszakban jártak azokra az általunk szervezett színjátszórendezői kurzusokra, ahol megtanulhatták a korszerű rendezés fortélyait, a felkészítés folyamatába be tudták építeni a drámapedagógia módszerének elemeit, így többen értek el országos szintet, mint korábban. Új nevek kerültek fel a legjobb diákszínpad-rendezők táblájára (ugyanakkor nem feledkezünk meg arról, hogy csökken a diákszínpadok száma és nagy átlagban a színvonal is esik.)

Szóval a tanárok nevei: Blazovich László Hódmezővásárhely,Kovács Zoltánné, Kovács Miklósné Szeged, Lehota János Nagykanizsa, Magi István, Szegi István Debrecen, Érsekcsanádi István Miskolc, Sléder Éva Újszász, Tóth János Székesfehérvár, Klujber László Kaposvár, Kaposi József Budapest.

Ebben az időben írom: „Ezek az alkotók jó színvonalon rendeztek, ismerték a korosztályukat, amelyikkel együtt játszottak, s a műfajt, amelyik a legalkalmasabb a tizenévesek gondolatainak, érzéseinek megfogalmazására. Az említett alkotók munkájából teljesen kiszorult a régi irodalmi színpadra jellemző oratórium. Még a szerkesztett játékok száma is kevesebb. Uralkodó helyzetbe jutott viszont a dramatikus játék meg a drámakeresztmetszet továbbá a pódiumjáték, s általában az epikus játékok.”

Miért csökken az országban a diákszínpadok száma?

1981-ben a Népművelődési Intézet Szolnokon megrendezi a diákszínpad vezető tanárok második országos konferenciáját, megyei küldöttek részvételével. A konferencia sikerét elősegítendő ajánló kérdéseket küldök ki a megyéknek, intézményeknek, résztvevőknek, hogy tudjanak készülni a vitára. A 20 kérdés a diákszínjátszás teljes problematikáját feltárja, érdemes utána nézni. Középiskolás csoport funkcióváltásának lehetőségétől, nevelési és szocializációs kérdésekig. Azt kértük, hogy a megyei szakirányítók küldjék el beszámolóikat. Néhány jellemző idézet Bács megyéből: „Elsősorban az iskolák vezetését kell meggyőzni, hogy méltóbb helyre kerüljön az iskola életében a diákszínjátszás.” Komárom megyéből: „A jelenlegi művészeti rendszer nem ösztönzi magasabb színvonalú munkára az iskolai csoportot. A pedagógusok kampányfeladatnak és erősen mellékesnek tekintik a színjátszást.” Nógrád megyéből: „A szakfelügyelet nem fordít elég gondot a diák-együttesek problémáinak feltárására, elemzésére. Egyszerűen nem foglalkoznak az iskolai, a hagyományos tantermen kívüli oktatással-neveléssel.”

Talán itt a kérdésre a válasz.

Mi az, amiről szólna még?

Nem is tudom. Ha csak arról nem, hogy módszertani és szervezői ténykedésem során semmit nem óhajtottam jobban, mint elérni, hogy az oktatásirányítás a többi szaktárggyal egyenrangúan építse programjába az úgynevezett órán kívüli szakmai tevékenységet, történetesen a színpadi munkát, ott ahol az létezik, s tekintse olyannak a diákszínjátszást, mint ami a kamasz nevelésének egyik kivételesen nagy lehetősége. Meg voltam és vagyok ugyanis arról győződve, hogy a művészettel történő nevelésnek mélyebb a hatása, mint a pusztán verbálisnak. Bombáztam az oktatás felelőseit elégszer, de akkor, sőt a rendszerváltás után sem sikerült e téren bármit is elérnem.

Hogy most miként van, nem tudom.

Azt még elmondom, hogy miután kezdeményezésemre 1989-ben megalakult a Magyar Drámapedagógiai Társaság, fontosnak gondoltam, hogy a drámapedagógiát tanítsam, s a módszert a rendezői munkában is alkalmazzam. Szerénytelennek tűnnék, ha elmondanám, miféle eredményeket értem el a Református Tanítóképző Főiskolán, ahol szerencsém volt huszonhárom éven át oktatni és rendezni. Ám akit a drámapedagógiával és a rendezéssel kapcsolatos ott szerzett tapasztalataim érdekelnek, kérem, olvassa el könyvemet A kőrösi huszonhárom címűt, amely 2013-ban jelent meg.

 

További információ: jatszo.webnode.hu