(1)

Este azt mondtad, hogy a homlokráncaim
nem fogjuk tudni eltüntetni, aztán
elárasztották ránctalanító krémmel a
franciaágyat. Kérdeztem tőled,
kik voltak, de alig hallottalak, krémmel
teli szájjal bujkáltál a takaró alatt,
mintha édességet ennél. Az ágybetét
redői mi vagyunk, éreztük, és a mohó
takarók. Kérted, hogy csináljunk valamit,
erre a szivacsba fúrtam a kézfejem,
egyre lejjebb, hátha vérzik a matrac,
és a vér majd elűzi innen a krém adagolóit.
Így lett. Felébredtünk, azt mondtad,
hogy a homlokráncaim nem fogjuk
tudni eltüntetni már. A lepedő felszív,
nyúló folt leszek, mintha nyakam
öltene nyelvet. Fejem az ágy szélén
lóg, és a gúny elernyed. Ragaszd le
homlokom, hátha leszökne mindegyik
ránca, hogy mint a másnap átlátszó férge,
föltekeredjen a szekrény fogantyújára.

(2)

Reggel azt mondtad, kíváncsi vagy,
és hogy a ragaszkodás, ha hosszú távú,
természetellenes. Fenyőket láttam,
amiket kihegyezett a szél, mikor
kérdeztél, miért nem figyelek oda.
A kíváncsiság, mondtam, a ragaszkodás
maga, és megreccsent egy kövér ág,
de a hó se mozdult rajta. A kíváncsi,
kezdtem újra – mint aki válaszképp
átnyújt egy sötétbarna sávval metszett
hógolyót, amit a hűtőből vesz ki,
mert előre összegyúrta földdel –,
a kíváncsi ragaszkodik az újhoz,
és az új, mint a ragadozó közhely,
öreg keverék. Aztán enni kezdtem
a havat mint a tél sunyi húsát,
de tudtam, hogy van itt még valami,
csak elfelejtem, hogy íze nincs,
hogy íze sincsen. Ingó törzsekben
süllyedt és emelkedett a fogalmak
hiánya, míg betakartál egy izgága
álmot vagy engem, aki belealudt
a beszélgetésbe. Befagyott
a szám egy végiglegelt havas
ág lankáin. Tépkedték szőröm,
fenyőtűkre cserélték ki borostáim.