Változó nemzetfogalmak, változó sztereotípiák

Képzelt közösségek, magánképzetek
Budapest Galéria, Kiscelli Múzeum, 2015.10.28–12.13.

A kiállítás a pécsi kezdeményezésű, nemzetközi Privát Nacionalizmus Projekt keretében valósult meg. Az alkotók között cseh, horvát, román, lengyel, ukrán, orosz és magyar művészek is vannak, akik hol a nacionalizmus közösségalkotó lehetőségeire, hol kirekesztő jellegére mutatnak rá. Belső nézőpontból reagálnak saját nemzetük belpolitikai vagy külpolitikai problémáira. Reakcióik éppen attól húsba vágóak, hogy belülről kritizálják a rendszert. Ebből adódik a „privát nacionalizmus” szóösszetétel belső ellentmondása, amire a kiállítás kurátora, András Edit is felhívja a figyelmet: a privát vélemény soha sem lehet teljesen magánvélemény, ha egy közösségről annak tagjaként nyilatkozunk. Annyiban azonban mégis „privát”, hogy személyes, szubjektív nézőpontot tükröz.
1

A műalkotások persze egyáltalán nem egyértelműen megfejthető válaszok az egyes politikai problémákra, hanem kérdések, amelyek helyüket keresik a nemzetközi összefüggésben. Az installáció, videó vagy festmény formájában megfogalmazott nézőpontok kapcsolatba kerülnek egymással, és egy-egy kiélezettebb helyzetben – mint például az ukrán–orosz konfliktus – párbeszédet is folytatnak. Ezáltal válik a kiállítás olyan nemzetközi színtérré, ahol csaták helyett viták zajlanak. A művek egymást erősítő kapcsolatára példa az a terem, amely a romákkal kapcsolatos előítéletek újratermelődésével foglalkozik. Az egyik oldalon Oláh Mara roma művésznő festményei vetik fel a problémát, amelyhez támogatóan másik két alkotás csatlakozik, de alternatívát nem nyújtanak a kirekesztés ellen. Van azonban olyan terem is, amelyben szándékosan ellentétes politikai oldalak csapnak össze. Izgalmas párbeszédet kezdeményez két, az ukrán-orosz konfliktussal kapcsolatos mű. Az egyik videó egy orosz tábor életét mutatja be, ahol nemzetvédelmi vezetőknek képeznek ki fiatalokat, vele szemben pedig egy a tavalyi harcok óta már lecsendesült ukrán város köztereiről láthatunk felvételt.

Jelentősége van annak a két helyszínnek, amelyben a kiállítás helyet kapott: a Budapest Galériának és a Kiscelli Múzeumnak. A terek meghatározzák, mennyire közel kell állnunk a művekhez, vagyis hogy „beszorítanak-e” maguk közé, vagy távolságot tarthatunk-e tőlük, nem csak szó szerint, hanem az érzelmi távolság értelmében is. A Kiscelli Múzeum tágas, nagy belmagasságú templomtere éles megvilágításával és rusztikus, csupasz téglafalaival szándékosan teremtett távolságot: mintha nem egy valamikori kolostorban, hanem egy tömlöcben járnék, ahol csak néhány fáklya világít. A Budapest Galéria szűk, kis termei ezzel ellentétben szoros közelséget teremtenek a művek között. Fontos, hogy a néző sem távolodhat pár méternél messzebb az akár teljes falfelületet elfoglaló videóktól, installációktól és képsorozatoktól, így szinte intim közelségbe kerül a művekkel. Legkönnyebb természetesen azokkal az alkotásokkal kapcsolatba kerülni, amelyek minket, magyar nézőket mindennapos problémáinkkal szembesítenek. A kurátor célja pedig – ahogy írja –, éppen az volt, hogy a kiállítás-sorozat hazai állomására a magyar közönséget leginkább érintő és érdeklő műveket válogasson össze.
2

Horváth Tibor Zsidó a barátom című alkotása jó példa erre: a hatalmasra nagyított füzetlapon egy iskolás gyerek gyöngybetűivel jelenik meg, hogy „Zsidó a barátom, nem baj, […] meleg a barátom, nem baj […].” Egyrészt a kényszerű közelség miatt beleszorulunk a papírlapba, mintha éppen mi hajolnánk a füzetünk fölé, másrészt a gyerekkorhoz kapcsolódó tárgyban is felidézhetjük akár saját emlékeinket. Azonban ha arra gondolunk, hogy a visszás, sztereotip jelzők mennyire uniformizálódnak a tökéletesen kerekített betűk sormintájában, a közelség máris átadja a helyét egyfajta rideg szigornak: ha az előítéleteket is lehet tanítani, az ellenkezőjét miért ne lehetne, hiszen a társadalmi változás egyik kulcsmozzanata a nevelés.

A kiállításon nagyon jól megvalósul a kiemelés, amelynek két módszerét látjuk. Egyrészt bizonyos műveket egymagukban, külön teremben állítottak ki, amire a galéria adottságai, a sok apró terem miatt szükség is van. A hátrányból előnyt kovácsol a kurátor, aki kiválóan használja a legkülönbözőbb helyeket – még a folyosót és egy vasrács mögötti lépcsőt is. Egy több oldalról is jól belátható, nyitott átjáró szobába került például Tomasz Kulka utcaiharc-installációja, amelyben Barbie baba méretű, élethű kerámiafigurák „verekednek.” Ez a mű iróniájával tűnik ki: egy társadalmi konfliktus pillanatképét merevíti a tökéletesen kidolgozott és elhelyezett figurákba, aminek köszönhetően egy lényegtelennek tűnő bandaháború olyan jelentőségteljes komolysággal jelenik meg, mint a nagy csatákról készült rekonstrukciós makettek.
3

A kiemelés másik módszerében a videók nem csak saját termet, hanem óriás falfelületet is kaptak. Adrian Paci Milánó című videója a kiállítás egyik legaktuálisabb darabja (amely a plakáton is szerepel (és emiatt sajnos előre lelövi a poént): bevándorlók arcát pásztázza a kamera, akik egy lépcsőn állnak. A felvétel végén derül csak ki, hogy a reptéri lépcsőhöz nem tartozik repülőgép, hanem ténylegesen és átvitt értelemben is a „senki földjén”, országhatárok között áll. A másik kiemelt fontosságú videó (Sanja Iveković: Miért nem képviselhet egy művész egy nemzetállamot) egy alig két perces felvétel, amelyen a művésznő francia közönségnek beszél arról, miért nem reprezentálhatja egy személyben nemzete művészetét. A felvételen Iveković visszautasítja, hogy képviselője legyen valaminek, ami „állandóan változik”, és ezzel a politikailag elkötelezett művészettől is elfordul, hogy feltegye a kérdést: kötelezhető-e politikai állásfoglalásra, szerepre a művész, és ha igen, ez megfosztja-e az alkotótói szabadságától. Ez a mű hívja fel a legkonkrétabban a nézők figyelmét arra, hogy egy nemzetet nem képviselhet egyetlen reprezentatív ember vagy csoport, mivel heterogén összetételű, állandóan alakuló, határait és lakosságát változtató, a történelemnek kitett képződményről van szó.
4

A másik helyszínen, a Kiscelli Múzeumban található több olyan műalkotás is, amely a Sanja Iveković videójában hangsúlyozott változás kérdését gondolja tovább. A Société Réaliste egyik digitális térképén kaotikus vonalhálókat látunk: több ezer év országhatárai sűrűsödnek egyetlen lenyomatba, ezzel a jelenleg létező országhatárokat is elbizonytalanítva; a másik térképen viszont a jelenlegi határok mellett megjelennek azok a területek, amelyeket egy-egy állam a magáénak tulajdonít és visszakövetelne. A magyar művészek alkotásai nem ilyen adatszerűek, inkább szembesíteni akarnak hibás elképzeléseinkkel. Borsos Lőrinc Mozdíthatatlan országa a nemzetfogalom dinamikus változását és az öröknek hitt jelképek destrukcióját végzi el. A mű egy rázóasztalra helyezett, agyagból mintázott Parlament. Ha közel megyünk hozzá, bekapcsol a mozgásérzékelője, és az asztal rázni kezdi a kis makettet, ami lassan szétesik. Minél többen nézik meg, annál gyorsabban pusztul, újjáépülésről azonban szó sincs.

Hasonlóan pesszimista a Kis Varsó művészpáros Lélekben tomboló háború című installációja, egy tényleges művészeti csatatér. Talált tárgyakból áll, amelyek különböző korokban és stílusokban készültek, főleg harcosokat ábrázoló kisplasztikák. Mindegyik a nemzeti hős fogalmának egy-egy magába záruló szimbóluma. A véletlenszerűen elhelyezett szobrok semmilyen kapcsolatot nem mutatnak egymással, így a csatatér, ahol valódi hősök ütközhetnének meg, csak a hős fogalmáról alkotott ideálok kapcsolat nélküliségének archívuma. A Lélekben tomboló háború már önmagában is egy kiállítás, legalábbis történeti értelemben vett archívum. A Képzelt közösségek, magánképzetek egésze ezzel szemben kitágított jelen: éppen alakulóban lévő állapotokat, határokat, társadalmi helyzeteket mutat be, amelyek versengenek azért, hogy egyszer majd archívumba kerüljenek. Ettől lesz a sok heterogén nézőpont élő és aktuális, ez tartja össze a színes, mozaikos képet.

A képek forrása: Fővárosi Képtár