A november 13-i bécsi Marilyn Manson-show-ra tartó különbusz jó helyszínnek bizonyult annak felmérésére, hogy milyen elvárások öveznek ma egy ilyen bulit. Még a tapasztaltak között is akadt, aki remélte, hogy a frontembernek beugrik, éppen tizenöt éves a Holy Wood album, és extrákkal ünnepel majd. Már most lelövöm a poént: nem ugrott be neki.

Marilyn_Manson_-_Rock_am_Ring_2015-8724

A kép forrása

Kapunyitáskor még mosolyogtunk azon, hogy a személyzet csak hellyel-közzel motozott, a kisebb táskákba pedig bele sem nézett, e tényt azonban a pár órával későbbi hírek nyugtalanítóra színezték. Mit sem sejtve biztonságunk törékeny mivoltáról, kifogástalan hangulatban vártuk Marilyn Mansont és hasonnevű zenekarát, amelynek további tagjai a The Hell Not Hallelujah turné jelenlegi szakaszában Twiggy Ramirez (basszus), Paul Wiley (gitár), Gil Sharone (dob) és Daniel Fox (billentyűk, ütősök). Bő félórával az után, hogy a New Year’s Day szexisen goth énekesnője, Ash Costello magába bolondította a hallgatóság egy részét, meg is kezdődött a tizenhárom számból és néhány elnyúló szünetből álló kilencven perc.

A felvételről elhangzott Satan is Real (The Louvin Brothers) és The Devil is a Lie (Rick Ross) kontrasztos kettősét követően az intro misztikus működében el-eltűnő művész a Deep Six-et ordította el elsőként, a hősmérséklethez képest jelentősen túlöltözve. A Holy Wood képviseletében egyedül árválkodó Disposable Teens tiszteletére a fekete kabát lekerült, de még így is több réteg takarta a diszkrét rocksztárpocakot. Az élvezetes zúzás közben Manson először időzött hosszabban a színpad felém eső oldalán, így közelről vehettem szemügyre kissé fáradt arcát és a kontaktlencse elhagyása óta inkább szomorú, mint ijesztő szemét is. Közérzete az idő előrehaladtával romlani látszott, de lehet, hogy csupán az egyre elborultabb szerzemények miatt.

A játékos – némi merészséggel vidámnak is nevezhető – mOBSCENE-t még a közönség dicséretével vezette be Manson. Ez hízelgő volt annak ellenére, hogy közölte: hazudik. A No Reflection-höz társított, Michael Myers-ös késben végződő mikrofon nem jelentett veszélyt a jelenlévőkre, mert Manson csupán egy kártyalapot tűzött rá, és saját kezét is csak törött üveggel vagdosta inkább. Habár egy közelebb keveredő ismerős szerint ennek is volt egy cseppnyi kockázata: a szilánkok ellen lehúzott fejjel védekeztek az első sorokban. Az önsértés bennem nem is tudatosult volna, ha utóbb mások nem erősítik meg, hogy nem képzelődtem, amikor vért láttam. (Ilyet egyébként egy bő évtizedig nem tett Manson, az aggasztó regresszió oka ismeretlen. Bánt a gondolat, hogy talán csak azért nem a mellkasát amortizálja, mint egykor, mert ahhoz vetkőzni kellene.)

A countrys lüktetésű Cupid Carries és a Gun alatt észleltem először, hogy a ritmusszekciót Daniel Fox sámános intenzitású dobcsapkodással támogatta, ráadásul maga Manson is meglóbált egy tamburinszerű eszközt, mielőtt elegánsan a küzdőtérre hajította volna azt. Az ütősök kitűnő összjátékának lehettünk tehát tanúi, de nem ettől lett ez az est egyik legjobbja, hanem az énekes panaszosra váltó hangjától, ami mindig lendít egyet a drámaiabb darabokon. Az új lemez, vagyis a The Pale Emperor ezzel el is búcsúzott, hogy végleg átadja a helyet a slágerek best of-jellegű válogatásának, elsőként a kihagyhatatlan Sweet Dreamsnek. Itt kerültek elő a rég látott gólyalábak, amelyek valaha az – általam folyton hiába várt – The Nobodies szoros tartozékai voltak. Az Angel with the Scabbed Wings-szel pedig már fejest is ugrottunk a baljós Antichrist Superstar-fílingbe, aminek – füst- és fényeffektekkel egyenes arányú – fokozódását Manson hangfalon fetrengve, túlvilági rikácsolással és Twiggy melltartóval szolidan díszített mikrofonállványának meglegyintésével tette nyilvánvalóvá.

Lemondóan konstatáltam, hogy Manson előszeretettel fordít hátat a nézőknek, sőt, olykor még fel is szívódott. (Legalábbis azok számára, akik nem olyan szerencsések, hogy egészen elölről figyelhessék. Mértékkel szép gesztus lemenni a nép közé, de nem véletlenül találták fel a színpadot.) Ez a Tourniquet második felében annyira jól sikerült, hogy ha nem hallom a dalt egyedivé tevő tragikus bömbölést, azt hittem volna, végképp elvesztettük.

A velünk való verbális kommunikációt ekkorra már beszüntette – maradtak a morcos pillantások – basszerosával azonban hosszasan konzultált, talán az Irresponsible Hate Anthem – teátrális hangfalledöntéssel operáló – koreográfiájáról. Bár egyesek úgy vélik, az egyik áldozatul eső berendezéselem kamu, mert az ominózus pillanatban túl frissen és fiatalosan dobják a helyére. Gyanúsnak gyanús. Most mindenesetre egy valódi is repült, a szakértők szerint azért, mert a művészt idegesítette a forróság. A Dope Show-t már a glames korszakot idéző kék arcfestéssel prezentálta Manson, ami még mindig veszettül jól áll neki, ha a videoklip csini piros szerkója már a múlté is. Mivel pozícióm miatt sokszor csak a földön elterülő rocker kapálózó lábát láthattam, az Antichrist Superstar pódiuma a gólyaláb utáni második legjobb dolognak tűnt. Így végül az előttem elterülő okostelefon-tenger ellenére sem maradtam le a többször használatos bűvészkelléknek ható égő Bibliáról és az összecsuklós játékokat imitáló, megunhatatlan vonaglásról.

Mind az Antichrist, mind nyomában érkező The Beautiful People rövidebbnek érződött a szokásosnál, Manson pedig a mikrofon vélt vagy valós hibáival küszködött, vagy csupán elege lett a szórakoztatásból. Az együttes rövidesen le is vonult a színpadról, hogy már csak egyetlen ráadásra térjen vissza. A szépséges Coma White-ot csuklyás rémnek öltözve, elbűvölő fények és ezüstös konfettieső kíséretében énekelte a frontember, aki e trükkökkel azokat is megvette kilóra, akiket a hiányosságok és a kurta nettó műsoridő bosszússá tett volna.

A rendszeres Marilyn Manson koncertlátogatók tudják, hogy a jellegzetes hangon és a számokhoz társított ismert mozdulatsorokon – amelyeket az előadó álmából felkeltve is végignyomna – túl minden más ajándék, amit nem várunk el, legfeljebb ha van, akkor köszönettel elfogadjuk. (Most például ide sorolhattuk a kellemes látványt és a vállalható, zenekar mellett is jól kivehető éneket.) Manson senki kedvéért nem hajlandó a változásra – erről a volt neje is mesélhetne – fiatalodni pedig ha akarna, sem tudna, ezért hát úgy kell szeretnünk, mint Bridget Jones-t. (Ahogy van.) A jubileumok meg kit érdekelnek?