Talán a szabadság utáni vágy
mégis csak az, ami miatt
egy másfél szobás panellakás nappalijában
az első napon akváriumából kiugró bohóchal sikamlós teste
szelíden ficánkol a szőnyegpadlón.
A kimeredt, sötétlő szempár.
Enyhén, fel-le hullámzó kopoltyú.
A tátogó száj,
ami úgy nyeli be a semmit,
akár éhes gyerekszáj a vattacukrot.

Egy kisfiúé. Ameddig megérti.

Hogy próbálni annyit tesz,
megbékülni önmagaddal.
Rájönni arra, hogy mégis miért
olyan nehezek a nyugdíjas nénik konténernyi bevásárlószatyrai.

De te
azbeszttel bevont húsvér nyelv vagy
egy forró teát kortyoló, végtelen szájüregben.
Mindig észben tartod az oxigénpalackot.

Hiszen végső soron
kevés ambivalensebb dolog van, mint
a fulladásos halál a szabad levegőn.