értékelés

8
10

Na, vajon miénk az első albumkritika a harmadik albumról? 2015.11.20, premier-nap! Ahogy a cím is mondja, “The All Right Nows!” Hogy kikről is van szó? Olvass tovább!

Van abban valami szürrealista érzés, hogy én írom a harmadik nagylemezükről a kritikát, amin másfél évig dolgoztak. Bevallom, a kezdetleges korszakukban nem figyeltem fel rájuk, tudtam, hogy léteznek és zenélnek, de ennyiben maradtam velük. Ők is voltak és én is voltam, de azért valahogy mindig szóba jöttek egy-egy társalgás során egy-egy társaságban, így sosem tűntek el “mellőlem” igazán; olyan semleges bázisúak lettek nálam. Nem követtem őket, se a zenéjüket, se az interjúikat, se semmit. Majd hirtelen, valahogyan, 2015. március 21-én az Akvárium Nagy Halljában találtam magam, az Ivan & The Parazol koncerten. A Fran Palermo volt az előzenekar, Ivanék vendége pedig Bródy János volt. Az akkori hangulat, az alázat, a pörgés, a srácok személyisége, azonnal megfogott, ugráltam és mozogtam jobbra-balra a fröccsel a kezemben a zenéjükre. Szabadságos jelenlétük az, ami kifogástalan; tudatosak. Megdöbbentően tudatosak. Majd szembejöttek velem a Belvárosi Fesztiválon nyáron. Szünet. S most így november közepén megjelent a harmadik lemezük, én pedig miközben hallgatom, ezeket a sorokat írom. Az élet kiszámíthatatlan történések összjátéka!allright

Akkor most jöjjön a The All Right Nows.

1. Modernial
Szerintem ezt a számot nem kell bemutatni a nagy rajongóknak. Ez volt az első szám, ami az albumról megjelent. Húzódalnak rakták be, igazi bulizós dal, amit egészen biztos nem tudsz mozdulatlanul végighallgatni, filmzenének is tökéletes, van benne líra, hangerő, “vintage”, de számomra van más number one erről az albumról. A gitárszóló viszont eléggé rocks!

2. M.A.V (It’s A fire)
Az a vicces, – épp most kezdődött el újra ez a dal és beugrott -, hogy a M.A.V kezdőrekordjai az olyan, mint a Jóbarátok főcímzenéjének kezdése csak durvábban felpörgetve, az “Oh baby” résznél pedig akaratlanul is azt vártam, hogy hozzáénekeljék az “it’s a wild world”-öt. De az elején lévő sikoltozást annyira bírom, hogy nagyon. Az együttes hangzavarán keresztül, a dobok és a többi hangszer segítségével repülök a felhők között, lent tombol a vihar, Kánaán, erdőtűz, fölöttem táncolnak és bort isznak, egyre gyorsabban szállok, mégsem félek, csak repülök a vihar és a béke között, soha szűnni nem akaró szédülés, a végére már minden a triplájára gyorsul s én akkor is csak szállok tovább. Nincs választás. Nincs lent vagy fent. Mindenhol ott lenni, hogy igazából sehol. Belerepülni a végtelenbe, leszállás nélkül, nem megfelelni, kívülállóként tekinteni mindenre és mindenkire, mégis azaz érzés, hogy sehol máshol nem lennél most legszívesebben. Tökéletes.

3. Cold & Deep
Na ez kurva jó! Olyan érzés minden Parazol dal, mintha már hallottad volna őket valahol, tehát mindegyik számot régi ismerősként köszöntöd, nincs idegen érzeted velük kapcsolatban, és ez ritka.

4. Repaint
Nekem a “The Byrds” zenekar ugrott be erről. Lassú szám, ahol az énekhang talán sokkal jobban kijön, mint a többi gyorsabb számnál. A hangzás, az orgona hatására olyan, mintha visszarepültél volna az időbe, bele a nyolcvanas-hetvenes évekbe, nosztalgiát hoz maga után, de ez nem szomorúságot idéz elő benned, hanem nyugodt lecsendesedést. Még több ilyen zenét, srácok!

5. Grand Club
Mint egy nagy klub, mindenki tartozik valahová, de mégis hová és miért? Ki érti? Kedvem lenne a “Grand Club” hatására mérföldeket sétálni a sivatagba, különböző nagyvárosba, még az óceánt is átúsznám, ha lehetne, és, ami a legfontosabb: egyedül. Ezt a számot, és úgy amblokk a Parazolt hallgatva, olyan fajta szintre viszik a tudatosságomat, önállóságomat, önmagamban lévő magabiztosságomat és hitemet is, hogy egy másodpercre sem gondolkodom el azon, hogy a többiek szeretnek-e, hogy a többiek figyelnek-e, hogy a többiekkel vajon jól kijövök-e, hogy vajon mit szólnak a többiek, mert automatikusan azt érzem, hogy milyen kurva jól megvagyok és nem agyalok semmin, csak létezem és egy jéghegyet is el tudnék vonszolni, a csillagokat is le tudnám hozni az égről, egyedül is útnak indulok bárhová is megyek, mert ezek a dalok azt mondják: “sosem vagy egyedül, mert mindig lesznek emberek körülötted. Mindenhol. De te adod a tortára a habot.”


6. Hotel Andaz
Lágy és hangos. Elnyújt és visszaránt. Kimondja a végszót és játszadozik. Kérdőjelet fest a házakra és pontot rak minden lépésnél. Halkan suttog és rád élvez, miközben a pultnál készül az égetett whisky. Az ablakból ugrálnak ki és a szomszédban közben esküvő zajlik. Táncot lejtesz éjszaka az egyik szórakozóhely asztalán és másnap reggelit csomagolsz a gyerekeidnek. Egyébként a Los Angeles-i Hotel Andaz legendás történetét vesézi ki a szöveg, ahol minden lehetetlennek és elképzelhetetlennek tűnő dolog megtörténhet, és remekül játszanak a fiúk a kettősséggel, a határokkal, hogy ne legyen se túl sok és se túl kevés. Az a véleményem, hogy az ötödik számtól kezdődik el igazán az album.

7. Maze
Újra lassú, “Love is like” vonal, s ilyenkor magamon lepődöm meg, hogy mennyire imádom az ilyet. Poetrikus lázadás. Nem folyik a nyálad, nem lesznek öngyújtók a koncerteken e szám közben, (fogadjunk, hogy ezt leírtam, csak azért is lesz), nem fogják átfranciázni az egész számot a boldog szerelmespárok, de attól még belekerülsz egy mámoros, érzelmekkel lévő kalickába és illegsz-billegsz a halványan fülig érő mosolyoddal az arcodon.

8. Cry
Eljött a sírás ideje is. Na jó nem. Amikor voltam az Akvárium klubbeli koncertjükön, és utána írtam róla egy kis beszámolót, akkor ott a végén azt jegyeztem meg, hogy kíváncsi leszek, hogy mindig megmaradnak-e majd alázatosnak, tudatosnak, akik nem szállnak el a sikertől, mert tudják kik ők és mik ők. S ez a szám egyféle válasz is most az akkori gondolatomra. Hogy a siker jöhet, vannak változások, de belül ők még mindig ugyanazok, mint az elején, s mint egy kérdésként teszik fel azoknak, akik ezt megkérdőjelezik, “miért általánosítotok egy kalap alá véve mindenkit?”

parazol
Forrás: Ivan & The Parazol facebook

9. Sunken Eyes
Mintha levették volna a hangerőt, mert este 11 van, be kell tartani a csendrendeletet, de azért még egy utolsót halkan eljátszanak és amikor Iván hangosabban énekel, visszarántják. Nekem ez a szám a köztük lévő egyensúlyt mutatja be. Tudják, ismerik egymást, senki sem lóg ki, figyelnek egymásra, de már figyelniük sem kell, mert két szóból is értik a másikat. Viszont kicsit visszaestek az energiák.

10. Pioneer’s Song
Az énekhang itt benne van a top3-ban, legalábbis számomra. A Gozsdu Klub van előttem, lemész a lépcsőn, ott van a kicsi, de annál biztonságosabb és családiasabb terem, és akkor ott állnak a színpadon, játsszák ezt a dalt, mint ahogy az anya esti mesét mond este a gyerekének. Laza Woodstock-hangulat, még vízipipa is lehet, megszegve ezzel a “ne dohányozz szabályt”, de érezni a kevert aromák illatát a helyiségben. Ellazulsz. Béke van.

11. Hard As Gettin’ The Gold Out
A közepe zseniálisan egybe van a szétszedősebb részekkel. Kis blues-rock and roll, mint egy jófajta trip.

12. The All Right Nows
A záródal. Letisztult. Őszinte. “Ígérd meg, hogy sose lesz vége.” Itt minden olyat kimondanak, ami látszik rajtuk: tudatosak, helyén van az eszük, vitatkoznak, élményeket gyűjtenek, tanulnak, csinálják, s beszélnek, mert csak úgy lehet megoldani mindent. Ha könyv lenne, akkor ennek a dalnak, de igazából az egész harmadik albumnak, életrajz lenne a műfaja. Mint akik már teljesen tudják, hogy mit tudnak együtt, mit nem tudnak együtt, mire képesek, mire nem képesek, ki mikor kapja fel a vizet, ki a nyugisabb, ki a zajosabb, ki milyen és ki amolyan. Összeszoktak, és ez a zajos, zavaros, kísérletezős, bulizós, mégis kiegyensúlyozott dalaikban tükröződik vissza. Nem féltem őket semmitől.

Szerintünk: 8/10