Közös ebédünkre halat készítettél,
s rendre beszéltettél közben. Így
próbáltál zsarolni, mint az a híres
vezér a beosztottjait, akik nem
állhatták a halevést, úgy féltek
a szálkától, akár vezérük
haragjától, ha egy parancsra adott
viszontválasz a torkukon akadt.

Különben a halász is régóta
beléd volt szerelmes, folyton miattad
járt a tóra, rólad mélázva, míg egy-egy
éhes száj végül megadta magát.
Meg a kertész, aki órákig leskelődött
utánad, hogy aztán vadul nyisszantson
le egy épphogy csak nyíló virágfejet.

Mint később kiderült, aggodalmam
alaptalannak bizonyult – maradhattam
a hű besúgó, aki elé naphalat
tettél, fényesen mosolygót,
tele megbízható csontokkal.
Mégis ímmel-ámmal
felelgettem csupán, többnyire a
tányéromba bámultam, s
hangtalan tűnődve találgattam,
vajon hányan volnának képesek kézben
tartani egy ennyire áramvonalas testet.

Erre fenyegetni kezdtél, legközelebb keszeg
lesz, és majd naphosszat ülhetünk itt,
míg mindent kitálalok. Mondtam, hogy
én tényleg semmit, de tudomást sem vettél
róla. Mit bánod te – kiabáltad vadítón –,
tartsam fejben, vezessek naplót, vegyem
föl videóra…

De te bármi áron hallani akarod,
megtudni végre: hogy milyen az élet egy
testközeli diktatúrában.