értékelés

"A dögeltakarító a háborús léttapasztalat mellbevágó, nagy hatású lenyomata, a traumairodalom fontos darabja."

8

Danyi Zoltán új regénye a traumairodalom megrázó darabja. A dögeltakarító a balkáni háború tragikus eseményeit dolgozza fel, Jugoszlávia széthullásának és a nacionalizmus térnyerésének következményeit beszéli el.

A regény azon időszakról szól, amikor több százezer ember futott a háború elől, „a menekültek […] kígyózó sorokban vonultak minden irányban” (52.). A szerző ezzel olyan – a délszláv háborús irodalom szövegeihez több szállal kötődő – kötetet alkotott, mely nemcsak az életművet, hanem az idei év könyvtermését tekintve is jelentős. A dögeltakarítóban egy „különleges katonai alakulat”, a dögeltakarítók tagjaként dolgozó férfi otthon- és identitáskeresését ismerjük meg, (sikertelen) emigrációs kísérletét követjük végig az „egyre kisebbé, egyre szűkebbé, egyre ketrecszerűbbé vált” (17.), zárványszerű Szerbiából. A háború alatt a (nevén nem nevezett) főszereplő feladata az állati és emberi tetemek „vermekbe dózerolása”, a nyomok eltüntetése az amerikai műholdak elől. A férfi életének e szakaszáról, illetve az azt követő időszak eseményeiről egy olyan szövegfolyam tudósít, mely a tér-idő-koordinátákat elbizonytalanítja, a kronologikus rendet nem követi, s az elbeszélés jelenét sem határozza meg egyértelműen. A bizonytalan narrációs szituáció összefüggésben áll a főszereplő világlátásával, valóságérzékelésével. 1991-et követően a férfi ugyanis úgy érzi, élete kiismerhetetlenné, átláthatatlanná vált: „Jugoszlávia teljesen elmerült az iszapban, mintha soha nem is létezett volna, úgyhogy az utóbbi időben fogódzókat keres ebben az ingoványban, fogódzókat és támpontokat” (17.), amelyek „segít[enek] eligazodni ebben az útvesztőben.” (10.)

Az elbeszéléstechnikai és kompozicinális megoldások a minden bizonyosságot eltörlő háború bomlasztó jellegére reflektálnak. A férfi élettörténetének epizódjait a narrátor végtelennek tűnő mondatai rögzítik. A szövegfolyam érzékelteti a személyiség defektusait. A monomániás témaismétléseket tartalmazó szövegrészek („kellett volna neki egy jó füzet” [26.]; „egy fehér füzetre van szüksége, egy sima lapú, amerikai fehér füzetre” [50.]; „sürgősen kellett volna neki egy füzet, egy sima lapú fekete füzet” [163.]) egy megbomlani látszó elme gondolatainak lenyomatai. Csakúgy, mint a senkihez sem címzett, oldalakon keresztül tartó monológok (a férfi az első fejezetben a kórtermet már rég elhagyó ápolóhoz, majd egy alvó koldushoz beszél, később a jégkockáknak magyaráz).

A regény számos szöveghelye e zavart szubjektum emlékezetének működését mutatja. Az egyén életében bizonyos kulturális produktumok mementóként funkcionálnak. A főszereplőt szíven üti például egy Kusturica-film zenéje, mely „éppen azt hozta ismét felszínre, ami elől futni próbált, azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se.” (44.) A Turbo Paradiso című előadás egyes epizódjai pedig szintén a múlt elfeledni kívánt eseményeire emlékeztetik: „a katonaruhás jelenetnél már nem bírta tovább, mert akkor megint egy teherautón találta magát, hóval borított tájon, katonaruhában, és a feladatuk az ellenséges tanyák »megtisztítása« volt, legalábbis ezt mondták nekik, ami gyakorlatban viszont úgy nézett ki, hogy előbb szarrá lőtték, majd kifosztották ezeket a tanyákat.” (59.) Emellett egyes tárgyi emlékek is emblematikus, jelentéssűrítő elemmé válnak, s éppen az identikusság, az otthonosság érzését vagy a gyerekkorhoz kötődő idill állapotát idézik fel. Ilyen például a Manhattan plakátjának vissza-visszatérő képe, illetve egyes fogyasztási cikkek: a Vegeta ételízesítő, az 57-es cigaretta, a Cedevita italpor, az Eva szardínia vagy a Bazooka rágó, melyet meglátva a férfi „úgy érezte, mintha hosszú idő után hazaérkezett volna végre.” (107.)

Az említett irodalmi hagyomány – úgynevezett jugonosztalgikus – írásai (Miljenko Jergović Szarajevói Marlborója vagy Dubravka Ugrešić A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című kötete) szintén a tárgyi elemek és az identitás kapcsolatát állítják a középpontba. Utóbbi szerző, a délszláv háború idején Hollandiába emigrált írónő prózája kapcsán a horvát elemzők gyakran említik a rasuti (szétmállott, szétszóródott) jelzőt. Danyi kötetét illetően e fogalom szintén megvilágító erejű; az elbeszélő ugyanis több alkalommal mutat rá a személyiség szétforgácsolt jellegére. A régi szerelem lezárásáról szóló szövegrész is mutatja, hogy minden traumatikus esemény a háború okozta identitáskrízishez kötődik: „ezzel a szakítással még egyszer át kellett élnie mindazt, amit a háború kitörése jelentett, vagyis újra el kellett veszítenie valami fontos részét az életének, és azokban a napokban csakugyan úgy érezte, hogy megint minden szétesik darabokra.” (119.) A rasuti identitás párhuzamba állítható a regény nagy metaforájával, a mozaikdarabokból kirakott (a kollektív azonosság hiányát is mutató) szerb címerrel: „mondta is Kromernek, az építésvezetőnek, miközben a szerb címer kirakásán dolgozott a nappaliban, hogy néha úgy érzi, már csak a repedések tartják össze a dolgokat, a repedések és a törések.” (119–120.)

A dögeltakarító egyes részletei az emlékezettel összefüggő fizikai folyamatokra fókuszálnak. Egy visszatérő háborús emlék, a kegyetlenül elpusztított horvát férfi története nyomot hagy a testen: „ez a tahó Grb tökön lőtte azt a horvát fószert, neki elakadt a vizelete, és azóta se tud rendesen hugyozni” (95.); „a jacht vécéjében megint felfakadt benne ez a történet, és amikor vizelés nélkül visszament a vodka mellé, erről a tökön lövésről kezdett mesélni.” (113.) A kötet leghatásosabb megoldása, hogy kínosan közel viszi az olvasót ahhoz a hús-vér testhez, melyet tönkretett a háború.

Danyi regényében tehát extrém közelségben szemlélhetjük a kiszolgáltatott, politikai kurzusoktól és hatalmi harcoktól meghatározott egyént. E végtelenül személyes perspektíva s a fragmentált elbeszélés a nagy történelmi narratívák ellen munkál. A dögeltakarító deheroizálja a háborút, amely – a karakter sorsát tekintve – nem egy történelmi, évszámokkal meghatározható időszak. Sokkal inkább egy lezárni kívánt, ám tovább zajló, privát esemény, az individuum mindent felülíró tapasztalata: „egyre világosabban látta, hogy azok a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó évek […] nem értek véget azóta sem, és vélhetően soha nem is fejeződnek be, mondta, az ő számára biztosan nem.” (38.) A szöveg közvetlensége elemi erejű; így lesz A dögeltakarító a háborús léttapasztalat mellbevágó, nagy hatású lenyomata, a traumairodalom fontos darabja.

Danyi Zoltán: A dögeltakarító, Magvető, Budapest, 2015.

Fotó: www.drot.eu