Reggel azt mondtad, hideg van, de nem volt, csak fújt a szél.
Nem tudom, hideget fújt-e, nem jártam annyit benne.
Azt hittem, hideg leszel. Nem voltál az. Kerülgetted
a hideget magadban, sétálni vitt, bár nem engedett ki.
Szabálytalan, nem tudom, hogyan, mint a Hármashatár-hegy
vágatlan fáinak gyűrűi. De ha látnám a hideget, azt mondanám,
jók a vonalai. Azt mondom így is. Középen nem olyan
hideg a törzs? Vagy hideg az egész erdő, a madarak
és a madarak tolla is addig hűl, amíg el nem éri a tölgyek
hőmérsékletét. A konyhaablakunkból még nem látta senki
a Hármashatár-hegyet, csak a volt férjed, amikor
elhozta hozzánk a kutyátokat, hogy én is a gazdája
legyek. Annyi gazdája lesz a hegyeknek, ahány
tölgyet számlál egy könnyű kéz, ami mégis akkora,
mint egy adótorony. Csak ez kilóg az égből,
nem rámutat. Sorra veszi a fákat abban a koszos
négyzetben, amit a konyhaablak a látványból kivág.
Ugyanaz marad a kép, a szúnyoghálót
mégis mintha ellepnék a fák.