A kertvárosi utcában nem volt nehéz megtalálni a házunkat. Kilógott a vigyorgó családi villák közül, valamilyen fájdalom rejtőzött az ablakaink mosolyvonalában. Voltak gyümölcsfáink, kertünk, betonozott kocsibejárónk, amin egyszer kutya is ugatott, utcára néző erkély, de mégis árulkodott. Talán az, hogy a mélygarázsba vezető bejáró sosem volt kinyitva. Ha valamelyik szomszéd közelebbről megnézte, láthatta a rozsdafoltokat a lakaton, már a kulcsa sincs meg. Mindig a nagykaput használtuk. A kerítés, a tornác és az erkély lécei azonos színűek voltak, de kopottak. Anyák napja óta nem lett lefestve.

Alig vártam, hogy vége legyen az ünnepségnek, rohanni akartam haza, hozzád. Kórusban elmondtuk a betanult, közhelyes verseket, anyáék elmorzsoltak pár könnycseppet, mert ezt így illik. Mindenki a háta közepére kívánta ezt az estét. Az eső zuhogott, az osztályfőnökünk a válása miatt fűzte szorosabbra a viszonyt a laposüvegével, a nagymamáknak a szíve fájt, anyámnak meg a lába. Reggel belerúgott a pinceajtóba. A virágcsokrokat átadtuk, nem fulladtunk bele a csóközönbe se, de mindez csak úgy megtörtént. Sietve csaptam be a kocsiajtót, más osztálytársaim esernyőt fogtak és biciklire ültek, de az okosabbak gyalog mentek.

Többszöri indítás, motorháztető-felnyitás, káromkodás. Lefulladtunk megint. Szerintem anyám sírt, de ő azt mondta, hogy csak az eső folyik a hajából. A göndör, rövid haja tényleg vizes volt. A szálakon vízgömbök nyúltak le az arcára. A kocsi beindult, rükverc, majd balra előre. Egy váltó és egy végtelent író kormánykerék. Ma már én is tudom, hogy ez mit jelent, és kinek köszönhetem, hogy hazaértünk.

A ház az esős sötétben várt minket, lámpák nem égtek, kutya nem is volt. Berohantam, hogy köszönjek. Csak a pinceajtó felől szűrődött ki némi fény, a zuhogás odalent visszhangzott. Anyám volt az fentről, de villanyt ő nem kapcsolt. A szerszámok, a kötelek és a régi bútorok árasztották magukból azt a jellegzetes szagot, amiért nem szerettelek megölelni. Mindig a lépcső második fokán ültem, néztem, ahogy a madaraknak készítesz házikót. Szerettem veled lenni. A lábaim kiverték az öreg lépcső hajszálrepedései közül a port, lefele hullottak a padlóra. Lépésenként egy porszemmel több a húsodon. Pont a lépcső alatt, az esztergapad és a félbehagyott motor között. A kötél rostjai kifacsarták magukból a gyenge szálakat, beleolvadtak a nyakadba. A rostok rostokkal találkoznak, a hovatartozás már nem számít, elhullanak. Megragadom a karjaidat, de már erőtlenek, nem ad menedéket a kihűlt végtagod.