értékelés

"Grönewald úr tekintete a regény történetének felszínén haladó tekintet, amit elsősorban Ervin egyéni múltja, nem pedig valami mélyebb összefüggés feltárása érdekel. Bíró doktornő a pszichoanalízisre emlékeztető értelmezésével, ahogyan a kórdokumentumokból Stiller Anna őrületének nyomait próbálja feltárni, és ezeket a nyomokat egybefűzve megérteni őrületét, a történet mélyebb szintjére vezeti az olvasót. Nemcsak a Gép működését érthetjük meg Stiller Anna „vallomásaiból”, hanem azt is észrevesszük, hogy ez a Gép mindenre és mindenkire hatással van, függetlenül attól, hogy ötvenhatról van-e szó, vagy pedig 2006-ról."

8

“Csak aki képes volna saját múltját kényszer és a szükség szülötteként szemlélni, az volna képes a múltat a legmagasabb fokon hasznosítani bármely jelenben. Mert amit az ember átélt, legjobb esetben a szép szoborhoz hasonlítható, melynek a szállítások során minden tagját letörték, és immár nem több, mint értékes tömb, melyből az ember jövője képmását kell hogy kifaragja.”

Walter Benjamin

Friedrich Schlegel a 37. kritikai töredékében azt írja, hogy ha egy tárgyról jól, érdemben szeretnénk írni, akkor el kell érnünk, hogy az adott tárgy ne érdekeljen már bennünket. El kell felejtenünk annak érdekében, hogy a tárgyról zökkenőmentesen, fennakadások nélkül tudjunk beszélni. Schein Gábor legújabb, Svéd című regényére több szempontból érvényes a fenti kijelentés. Látszólag egy jól kibontható krimitörténet áll a regény középpontjában, amit egy több szálon futó narratíva teremt meg. Ennek ellenére a Svédben ábrázolt emberi életek, az emberi kapcsolatok megjelenítése jóval összetettebb annál, hogy mindezek egyszerűen a krimi könnyen felejthető keretébe ágyazódjanak. A krimikeretet nevezhetnénk annak a szintnek, amit könnyen magunk mögött hagyva idézhetünk fel akkor, amikor el akarjuk mondani a regény történetét. Azonban a Svédben elkerülhetetlenek a fennakadások, a gyűrődések, hiszen a mélyebb okokat kereső krimitörténettel párhuzamosan, mintegy a szöveg felszínén, a regényben ábrázolt kapcsolatok a történelemhez való relatív viszonyukban jelennek meg, és a szereplők különbözőképpen játszanak szerepet ezekben a történelmi eseményekben. Vannak azok a szereplők, akik közvetlenül, a saját bőrükön tapasztalják meg az eseményeket, ilyen például Stiller Anna, és vannak olyanok, mint például Grönewald úr vagy Bíró doktornő, akik mintha egy történelem utáni állapotban léteznének, amikor az eseményeknek nem tulajdonítanak olyan jelentést, amely egy nagyobb közösségre, esetleg egy nemzetre utalna, mivel e nemzet vagy nem létezik számukra, vagy nem úgy, abban a formában létezik már, ahogyan azok számára, akik közvetlenül tapasztalták meg az eseményeket. Talán erre utal a regény címe, talán ezért helyezi a szerző (a szöveg nagyobb részében) az elbeszélő perspektíváját egy svéd öregúr szemszögébe; mintha nemcsak a generációk közötti távolságot érzékeltetné, hanem az egymástól lényegileg eltérő látásmódokra próbálna ezzel rávilágítani. Mindenesetre ezzel a kissé különös perspektívaválasztással a szerző a történelmi események relatív jellegére hívja fel a figyelmet, aminek megértéséhez, a szakadékok áthidalásához a Svéd jobban sikerült részei kifejezetten alkalmasak. A krimikerettől eltekintve – amely a történet vázát adja, és ezzel együtt a regény popularitásra való igényét is kondicionálja – nemcsak a történelem hasznáról és káráról, hanem annak hiányáról is olvasunk. Arról, hogy megérthetjük-e önmagunkat a történelmi (és akár nemzeti) múltunk nélkül? És megérthetjük-e azt a személyt, akinek tartjuk magunkat, egy olyan múlt keretei között, amely nem azonos az átélt emlékeinkkel?

A regény 2006-ban, Stockholmban veszi kezdetét, néhány nappal Grönewald úr halála előtt, amikor utoljára találkozik Bíró doktornővel. A két szereplőn keresztül ismerjük meg azt a történetet, ami nemcsak kettőjüket, de a regény másik két meghatározó szereplőjét, Grönewald úr örökbefogadott fiát, Ervint, és a fiú édesanyját, Stiller Annát is összeköti. Ez a történet azonban jóval korábban indul, nem sokkal az ötvenhatos események után, amikor Grönewald úr megvásárolja nagynénjétől Stiller Anna fiát, a kapfenbergi menekülttáborban. Nem találkozik Ervin anyjával, nem ismeri őt, Grönewald úr ennek ellenére azért tér vissza Magyarországra ötven évvel később, hogy megtalálja őt, Ervin családját és múltját egyaránt.

scheinSchein nagyszerűen játszik a szereplőket leíró tulajdonságokkal, amelyek, azon kívül, hogy vissza-visszatérő elemként jelennek meg egy-egy szereplővel kapcsolatban, akárcsak Bíró doktornő holdudvarában az egyes, a kettes, illetve a hármas számú barátnőnek a különböző jellemzése (71–73), identitásképző szereppel is rendelkeznek. Természetesen annak a három-négy szereplőnek alaposabban körvonalazódnak a tulajdonságaik, akik mozgatórugói a Svéd cselekményének. Stiller Anna, Grönewald úr, Bíró doktornő vagy éppen Ervin identitását ezekben a tulajdonságokban vagy legalábbis ezeknek a nyomaiban találjuk meg. Grönewald úr lényegét alkotják az általa összegyűjtött tárgyak, valamint a tárgyakhoz fűződő történetek sokasága. Ugyanígy megállapítható Stiller Annáról, hogy a kommunizmus elkorcsosult, bigottságig fokozódó ideológiájában való kiábrándulása az őrületig fajul. Mindkét esetben létrejön egyfajta viszony a történelem eseményeivel szemben, és hol közvetlen, hol pedig közvetített ez a viszony. Grönewald úr mellett szinte elfolynak a 2006-os budapesti események, miközben történelmi tapasztalata egyedül az „egérszerű” Szigeti Magda által kínált krémesben meg a jóízű kávézásban merül ki. (65–70) Bíró doktornő a pszichiátriai intézet körül játszódó eseményekből, illetve Stiller Anna kórdokumentumaiból nyer csupán rálátást azokra a tényezőkre, amelyek a történelem részét képezik majd. (79–106) Az olvasó tulajdonképpen közvetítve, különböző perspektívákon keresztül tapasztalja meg a történelmi eseményeket, és ez a közvetítés sem egészen megbízható. Még Stiller Anna hitelesnek beállított pszichiátriai kórlapjai sem tükröznek semmi biztosat Bíró doktornőnek: „Hogyan fogadjunk el bensőleg értelmesnek és igaznak egy álláspontot, ha az elfogadása felszámolja, akár csak egy órára, vagy egy napra is, annak a történetnek az egyedüli igazságát, amelyben felnőttünk, és amelyhez minden más történet igazságát viszonyítottuk? Ugyanakkor hogyan vonhatta volna meg Bíró doktornő együttérzését Ervin anyjától, aki legalább annyira vesztese volt a történelemnek, mint az apja? És hogyan tagadhatta volna le az általa átélt dráma hitelét, amit semmi nem írhat felül? Bíró doktornő azonban megtanulta, hogy neki szembe kell szegülnie az olyan igazságokkal és azok minden maradékával, amilyeneket Ervin anyjának történetéből kiolvasott.” (90)

A több szálat egybekötő történet, ahogy említettem, mégsem merül ki a krimi hagyományos keretében. Grönewald úr motivációi árnyaltabbak annál, mintsem az olvasóval együtt beletörődjön abba, hogy fiának, akárcsak a hosszú évek alatt összegyűjtött tárgyainak, fiktív történetet találjon ki. Ezek az összegyűjtött tárgyak, és a kis szoba, ahol tartja azokat, Grönewald úr számára az igazi otthont jelentik. „A szobában mennyezetig érő polcok álltak, telis-tele különféle tárgyakkal. Grönewald úr világ életében olyan ember volt, akihez ragadtak a tárgyak. A tárgyak keresték őt. És bár a hozzá hasonló gyűjtők fejébe szép lassan beköltöznek azok a szellemecskék, amelyek gondoskodnak arról, hogy a birtoklás legyen a legmélyebb viszony, amely a világ dolgaihoz fűzi őket, őt megkímélte ettől a sorstól. Nem azért gyűjtött mindenféle holmit, hogy a holt tárgyak a birtoklás által életre keljenek, hanem hogy lakhasson bennük, és hogy általuk lábra kapjon a képzelete. Neki ez a szoba jelentette az otthont.” (20) A tárgyak történetében él, mozog, mintha ezeken a tárgyakon, és azok történetén keresztül a saját emlékeit próbálná, ha nem is létrehozni, de valamilyen formában helyettesíteni. (27) Azonban ez a heterotóp terület, az „otthon” csupán addig marad meg Grönewald úr számára, amíg élete utolsó napjain Bíró doktornőt arra nem kéri, hogy pusztítsa el egytől egyig a tárgyakat, valamint a tárgyakat rögzítő füzetet, amibe a történeteket jegyezte fel. Mégis, ennek ellenére mi készteti az özvegy Grönewald urat arra, hogy Ervin – általa és a felesége által létrehozott – fiktív elbeszélését összemérje, esetleg fölülírja egy objektívebb, a történelem keretébe ágyazható elbeszéléssel? Elképzelhető, hogy korábbi, a fiú megvásárlásának erkölcsileg megkérdőjelezhető módját próbálja megváltoztatni azzal, hogy Ervint származásának valóságos történetével szembesítse? (46) Vagy, ha végül szinte minden tárgyat és azok történetét ugyanúgy elpusztítja maga körül, akkor el kell számolnia azzal a ténnyel, hogy tárgyi létén túl eltörölhetetlen marad Ervin emberi élete, amelyet sem ő, és tulajdonképpen Ervin sem ismer?

buspoetak-scheinFogadott fia történetének megismerését tehát sokkal mélyebb okok indítják el Grönewald úrban, amelyek jóllehet összefüggésben állnak gyűjtési hajlamával, de ez csupán kiindulópontja ezeknek az okoknak. A fiú anyjának keresése, vagyis a történelembe való beágyazottságnak a kérdése motiválja elsősorban, az a cél, hogy felfejtse a kapcsolatot fogadott fia élete és az anyja élete között, és magyarázatot találjon arra, miért hagyta el akkor a fiút. Bíró doktornővel való viszonya, akinek köszönhetően nemcsak Grönewald úr, de az olvasó szintén betekintést nyer Stiller Anna pszichiátriai kórtörténetébe, rávilágít az egyén életébe betörő és az egyén életét befolyásoló történelmi tényezőkre. Két perspektívából nyerünk rálátást ezekre a homályos, de annál meghatározóbb tényezőkre, amelyek Ervin anyjának őrületét tárják fel, egyszersmind a regény másik három kiemelt szereplőjének – Grönewald úrnak, Bíró doktornőnek és Ervinnek – a szimptómájában ölt alakot. A szimptóma mindig valaminek a hiánya, üresség, szinte észrevehetetlen rés a történetek egymást keresztező gyűrődéseiben. Grönewald úr, ez a megrögzött gyűjtő, aki fikciókon keresztül teremti meg az összefüggéseket, Ervin valódi történetének hiányát ezekkel a fiktív történetekkel próbálja betemetni, sikertelenül. Mindhiába értesül Stiller Anna haláláról, és mindhiába kapja meg az őrületének minden részletét rögzítő dokumentumokat Bíró doktornőtől, mivel képtelen pontosabb nyomokat találni a dokumentumokban. Grönewald úr tekintete a regény történetének felszínén haladó tekintet, amit elsősorban Ervin egyéni múltja, nem pedig valami mélyebb összefüggés feltárása érdekel. Bíró doktornő a pszichoanalízisre emlékeztető értelmezésével, ahogyan a kórdokumentumokból Stiller Anna őrületének nyomait próbálja feltárni, és ezeket a nyomokat egybefűzve megérteni őrületét, a történet mélyebb szintjére vezeti az olvasót. Nemcsak a Gép működését érthetjük meg Stiller Anna „vallomásaiból”, hanem azt is észrevesszük, hogy ez a Gép mindenre és mindenkire hatással van, függetlenül attól, hogy ötvenhatról van-e szó, vagy pedig 2006-ról. „Még pislognia sem lett volna szabad, pedig a Gép nemcsak pislogást képes könnyedén kiváltani, hanem sírást, nevetést, tüsszentést, köhögést, viszketést és ásítást is, akár fogfájást és rosszullétet is előidézhet, eközben megzavarja a gondolatokat és szabályozza az agyműködést. Harcolnia kellett a Gép ellen, de veszített. Bármennyire igyekezett, képtelen volt perceken át megfékezni a szemhéját, ezért az ő hibájából perbe fogták azokat, akiket igazolnia kellett volna.” (100) A hatalom, akár a Gép, forog, önkényesen kijelölve maga körül az elemeket, amelyeket végül kíméletlenül felhasznál, majd az őrületen át a halálba hajszol. Bíró doktornő esetében Stiller Anna kórdokumentumaiban találja meg saját szimptómáját, számára nem a személyes történelmi múlt megragadása, hanem a kollektív történelmi emlékezet feltárása és az abból eredő traumák feldolgozása a cél. Ez a kettősség, a két perspektíva – a személyes és a kollektív történelem rekonstrukciójának a vágya – fonódik egybe Ervin „levelében”, amely utolsó előtti fejezetként illeszkedik a regénybe, „Levél az utazónak, a visszatérőnek” címmel. (152–173) Ervin szimptómája az anyanyelv hiányában fogalmazódik meg, abban, hogy ki lehet ő, amikor olyan nyelvet használ, amely nem az ő nyelve, és amikor olyasmiről van emléke, amihez e nyelvet tekintve nemhogy alig van köze, de pontosan a nyelvi disszonancia miatt képtelen megfogalmazni.

schein (1)Az anyanyelv hiányának és az emlékezet kifejezhetetlenségének a szövevényéből számos kérdés felmerül, amelyek az egyén és a történelem viszonyával állnak összefüggésben: ha identitásunk kialakulása függ a nyelvtől, amelyen keresztül kifejezzük, megszólaltatjuk történelmi tapasztalatainkat, mi történik abban az esetben, ha nem létezik ez a nyelv, vagy mi a helyzet akkor, ha nem azonos a nyelv, amit használunk, és az a tapasztalat, amit ki akarunk fejezni, meg akarunk szólaltatni? Szükségszerűen összetartozik-e a nyelv, amit használunk, és az emlékezet, ami tapasztalataink lenyomataként jön létre? Lehetséges-e az egyén és történelem viszonyát a nyelv és az emlékezés kapcsolatának analógiájaként kezelni? A regény (és bizonyos értelemben a szerző) az egyén és történelem viszonyának különböző módját mutatja be azokon a történeteken keresztül – legyenek ezek akár tárgyakra címkézett fikciók vagy pedig pszichiátriai kórlapok, esetleg egy elkallódott levél –, amelyek kézzelfogható kapcsolatot teremtenek a személyestől a kollektívig terjedő történelmi emlékezetig. Minden élettörténet a történelem részeként jelenik meg az egyén számára, függetlenül attól, hogy ez a történelem valóságos-e, vagy csupán egy létrehozott történelemről van szó. Nem puszta szimuláció vagy akár fikció ez a létrehozott történelem: lényegében minden elmúlt élettörténetet ez a fajta történelem jellemez. Az egyéni vagy személyes történelem úgy működik, mint az emlékek, úgy változik, mint az emlékekhez fűződő viszonyunk: képlékeny, folyamatosan átalakul, ha van benne némi bizonyosság, mindaz egy pillanat alatt nyomtalanná válik. A kollektív vagy nem személyes történelem viszont nem változik, vagy ha mégis, akkor ezek a változások nem az egyén szabályai szerint történnek, hanem egyfajta konszenzus, egy ideológia alapján vagy pedig egy ozmózis során, ami különböző érdekellentétek feszültségéből születik meg. Mindkét történelmi emlékezetet el lehet beszélni, mindkettő azonos funkcióval rendelkezik egy élettörténet szempontjából. Azonban, meglehetősen szűk keretek között, csak az egyik változtatható, a másik, a kollektív, változatlanul meghatározza, hogy kik vagyunk, honnan származunk, talán még azt is, hová tartunk és mivé leszünk. A személyes történelmi tudat a felszín pillanatnyi állapotait villantja fel, egy élettörténet egyéni jellegét, amely megismételhetetlenségével együtt paradox módon nyomtalanul elvész az időben. Ezzel ellentétben a kollektív történelmi emlékezet, akárcsak a pszichoanalízis, a mélység összefüggéseit tartja egyben, próbálja megmagyarázni a traumákat, elsimítani az összegyűrődött felszíneket, amelyek egy közösség, egy nemzet emlékének részét képezik. Az összefüggéseket pedig a Gép teremti meg, a Gép eseményeket, időpontokat, de leginkább személyeket emel ki a múlt elbeszéléseiből, anélkül, hogy figyelembe venné azokat a következményeket, amelyek az egyén életében törésvonalak, elsimíthatatlan gyűrődések képében lesz látható.

A Svéd feszes, lendületes történetvezetését Schein esszéisztikus regénynyelve dinamizálja. Ez a hol lassan kibontakozó, hol megkerülhetetlen kérdéseket megfogalmazó nyelv feloldja a krimitörténet határait, és anélkül visz közelebb a tulajdonképpeni mondanivalóhoz, hogy ezt nyíltan kifejezné. Ugyanez a helyzet Szőcs Petra fényképeivel: nem a történet, hanem a regényvilág részét képezik, nem az a céljuk, hogy elbeszéljenek, hanem az, hogy bemutassanak. De ez a bemutatás nem teljesen illusztrálást jelent, hiszen a fényképek nem ágyazódnak a történet keretébe. Egyszerűen jelen vannak, egyéni történettel rendelkeznek, amelyek mégis beleillenek egy nagyobb panorámába, amit a regény nyelve szintén próbál megjeleníteni. Néha azonban megbicsaklik a nyelv, néha nem tehet mást, mint újra és újra ismétli – az egyik beteg, Tamáska szavaival – azt a néhány mondatot, amit a fényképek is tükröznek: „Tegnap az egy nap, ma az meg kettő, holnap az három, holnap meg holnap az négy. Szegénykék, szegénykék. Tegnap az egy nap, ma az meg kettő, holnap az három, holnap meg holnap az négy. Szegénykék, szegénykék.” (38) Ez az ismétlés jellemzi a Gép szándékait. A hatalom nemcsak az egyéni és kollektív emlékezethez való viszonyt, de azt is meghatározza, hogy mikor és hogyan szólaltathatjuk meg ezeket az emlékeket. Egyedül az ismétlést leíró szavak meg az ismeretlen, szétszóródott fényképek maradnak függetlenek a Géptől, amelyek révén jóllehet egy világ, de csupán egy töredékes, történelem utáni világ képét illeszthetjük össze.

Schein Gábor: Svéd, Kalligram, Budapest, 2015.

Fotók: www.jakd.hu
www.buspoetak.tumbrl.com
wwww.nol.hu