Ez itt az eleje. Mindjárt kezdődik, nemsokára elkezdődik a történet. Viszont amíg elkezdődik a történet, addig még van egy kis idő. Nem sok, éppen annyi, amennyi egy elkezdődés előtt lenni szokott, nem sokkal azelőtt, hogy elkezdődik. Van ugyanis egy idő, ami még hátra van az elkezdődésig, de már nem sok van hátra addig, mert mindjárt kezdődik, a kezdés pillanata viharos sebességgel közeledik, most nagyon felgyorsult a kezdésig szükséges idő folyása, és már igazán nincs sok hátra, valóban, mert már nagyon is közel van az, hogy elkezdődik, már csak egy nagyon kis idő kell, és még annál is kisebb és kisebb és kisebb, és szinte már ott is vagyunk, hogy elkezdődik, majdnem azon a ponton, már érintjük is azt a bizonyos elkezdődési pontot, és elkezdődött.

A szeptemberi napsütésben lehullottak a gesztenyék. Gesztenye koppan járdán, koppan fejen, koppan riasztós autón. Gesztenye gurul járdán, gurul lábak, gurul autók között. A gesztenyefa az iskola előtt nőtt, a fát maga előtt nőni látó iskolából gyerekek jöttek ki, az iskolából kijövő gyerekek fociztak a gesztenyékkel. A gesztenyék gurultak, pattogtak, megálltak. Más gyerekek is jöttek arrafelé, és fölszedték a gurult, pattogott, megállt gesztenyéket. A fölszedett gesztenyéket megvizsgálták, megvizsgálás után kezükben tartották, kézben tartás után eldobták. Mikor a gesztenyéket eldobó gyerekek elmentek, egy fiú jött oda, és végignézett a gesztenyéken.

Látta őket? Igen, mindet.

Megvizsgálta őket? Csak a szebbeket.

Hazavitte őket? A megfelelő méretűeket.

Focizott velük? Nem.

Miután a fiú hazavitte őket, egy nagy asztalon méretük és formájuk szerint csoportokba rakta őket. Méretük és formájuk szerint csoportokba rakásuk után fogpiszkálókat hozott, a fogpiszkálókkal a jól megválasztott gesztenyéket összekapcsolta egymással, öt-öt volt minden egyes elrendezésben, és a fogpiszkálókkal összekapcsolt, öt-öt jól megválasztott gesztenyéből álló elrendezéseket egymás mellé fektette a nagy asztalra.

Rakott rájuk szemecskét? Igen, mazsolából.

Rajzolt nekik szemöldököt? Igen, gondosan kihegyezett ceruzával.

És szájat? Szájuk nagyon vékony gallyacska lett.

Hát az orr? Csipkebogyódarab.

A fiú végignézte a gesztenyeembereket, és gyönyörködött bennük. A fiút gyönyörködésre késztető gesztenyeembereket, akik sorrendben gesztenye papa, gesztenye mama, első gesztenye gyerek, második gesztenye gyerek, harmadik gesztenye gyerek voltak, kezével megfogta, és az ablakba ültette. A megfogás után ablakba ültetett gesztenye papa, mama, első, második, harmadik gyerek ezután az ablakon keresztül nézte a várost, benne járdákkal, autókkal, gesztenyefákkal, szeptemberi napsütésben.

 *

A lány, akinek haj- és fülillata majd fölébreszt engem, a járdán sétált épp. Közben idenézett, odanézett, és néha önkéntelenül is belerúgott egy-egy lehullott gesztenyébe. A lány ötletet keresett. Tudniillik úgy volt, hogy bármerre járt, akárhol is megfordult, bármit is látott, ötletek rohanták meg, néha talán túl sok is, annyi, hogy már nem is tudta mindet elraktározni a fejében. És amikor már csordultig volt a feje ötlettel, akkor hazafutott, és munkához látott. Cérnát és tűt, szöveteket és különböző anyagokat, vattát és gyapjút vett elő, és órákon át varrt. És lett ezekből csiga, törpe és medve, cica, lovak és oroszlánfalka, teknős, zebra és mindenféle halak. De néha elfogytak az ötletek, és akkor nem is jöttek újak. Ekkor kiment az utcára, hogy hátha egy ötlet jön majd szembe, és akkor megint alkothat kedvére. Akkor is így sétált ő az utcán, ötlettelenül, homlokredőzve, kereső szemmel nézve néha jobbra, néha balra, néha fölfelé. Mit fog varrni a lány legközelebb? Lehet, hogy csigát. Vagy törpét, esetleg medvét, cicát. Vagy egy egész oroszlánfalkát?

A gesztenyeembereket meglátta egy álmodozó lány az ablakban. Álmodozása ezzel befejeződött, és kezdetét vette a lelkesedés időszaka. A lelkesedés időszakának első lépéseként megfordult, és sem jobbra, sem balra, de fölfelé sem nézve, egyenesen előre tekintve futásnak eredt. A futás eredményeképpen igen hamar hazaérkezett. Ezután szobájába ment, ami egyben amolyan műhelyfélének is szolgált. Az amolyan műhelyfélének szolgálás tulajdonságával bíró szobában szöveteket, kisebb rongydarabokat és gombokat, valamint tűt, cérnát és stoppológombát szedett elő, pontosan azelőtt, hogy munkaasztalához leült volna.

Mi történt, mikor leült? Stoppológomba megsimogatása.

Hol kezdte a munkát? Rajzolással. Tervezéssel.

Mivel folytatta? Szövetek méretre szabásával, töltőanyag megformálásával, öltéssel, varrással, ragasztással, a kivitelezés minőségének nagyon közeli, szemmel, tapintással és szaglással történő ellenőrzésével, valamint megcsodálással.

Mi következett ezután? Az elégedettség időszaka.

A lány fölemelte az elkészült terméket, és az ágyra helyezte. Nem sokkal később az ágyba alvás céljából bebújás után magához ölelte. Ölelve tartotta ezután is, míg el nem aludt, álmában viszont már nem ölelte, hanem utcákon sétáltak, mezőn táncoltak, gesztenyefák közt repültek. Másnap, szájában még a repülés emlékét érezve, a lány semleges felület előtt néhány fényképet készített a termékről. A fényképek kielégítő hitelességgel ábrázolták valóságos kinézetét. Valóságos kinézete mindazonáltal nem szolgálta tovább a róla fény segítségével történő információgyűjtés lehetőségét, mivel ezután elhelyezte egy erre a célra fenntartott helyiségben. Az erre, vagyis elhelyezésre fenntartott helyiségben a termék más termékek társaságában töltötte az éjszakát.

Hogyan érezte magát ott? Kábán.

Kábán? Haj- és fülszagtól kábán.

Kik voltak társai? Csiga, medve, egy egész oroszlánfalka, valamint teknős, zebra és mindenféle halak.

Meddig volt ott? Napokig, évekig.

A lány felrántotta az ajtót, és kivette a terméket. A terméket vattával gondosan körülvéve egy kartondobozba helyezte, majd lezárta azt. Lezárt szemén keresztül némi könny jelent meg, és a csomagot ezután egy hátizsákba helyezte. A hátizsákban lévő termék némi rázkódást, majd nyugalmat érzékelt. Nyugalmi állapota a következő hosszú rázkódásos időszakig terjedt, melyet csak néha szakított meg nyugalmi állapottal kevert álmodozás.

 *

Szóval mi is az első emlékem? Talán a rázkódás. Vagy fülének illata, de inkább hajának illata. Szeme könnyes volt? Épp csak közel hajolt hozzám, megnézte, hogy minden jól sikerült énrajtam, aztán távolról is szemügyre vett. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy könnyes volt a szeme, mert akkor is könnyezett, mikor becsomagolt. Hosszan tartó nyugalom következett, napok, évek teltek el. Amikor ezek a napok és évek elteltek, kinyitották a dobozt.

A dobozt elnyelte a kukásautó, a doboz három napot töltött a szemétben, a dobozt kidobták a konyhai papírgyűjtőbe, a dobozt oldalai mentén behajtva kis méretre zsugorították, a dobozt félretették, félrelökték, a dobozból kiszedték a tömítőanyagot, a dobozból kiszedték a terméket, és mindezeknek fordítva lejátszódása előtt a dobozt kinyitották. A doboz kinyitása után megtapintotta, -szemlélte, -vizsgálta, -nyomkodta egy vaskos, szőrös, bőrös, körmös kéz, körmös, bőrös, szőrös, vaskos kéz által félretévén egy fotelbe, a termék kissé kicsavart, -facsart, szétnyomott, -kopott állapot felvétele után boldogan-szomorúan nyugtázta megérkeztét.

Boldogan? Szomorúan? Új dolgok, csupa új megismernivaló. Régi dolgok, emlékeznivalók.

Nézése hová esett? Kopott, nyomott, facsart, csavart állapotban, átlósan a mennyezet sarka felé.

És a hangok? Távoli gyerekhang, zsivaj, konyhai edények csörömpölése odabentről, traktor, ciripelés, eső surrogása, favágás hangja odakintről.

Gondolatok által megrohanása következett. Megrohanta őt hollétének kérdése, jelenlétének minősége, mibenléte és körülményei, és hogy mi lesz most. Esik az eső, ez biztos, a gesztenyék nem napsütésben érlelődnek, ez is, érlelődnének bár napsütésben, szeptemberiben, de jó lenne, de jó lenne az is, ha megint sétálnánk, táncolnánk, ha repülnénk, az volna a legjobb. Néhány óra elteltével a terméket sietősen felkapták, és betették egy fiókba.

Fiókban levésének új tapasztalata? Szűkösebb, mint szekrény, tágasabb, mint doboz.

Mit gyakorolt odabent nagy állhatatossággal? Várakozást.

Kik voltak társai? Toll, gemkapocs, papír és óra, valamint fésű, boríték, memóriakártya és egy egész megbízási szerződés.

Telt el némi idő? Napok, évek.

Fiókból kivétele után a már megismert kéz által semleges papírba becsomagoltatása előtt igen kevés ideje volt: a szoba megfigyelésére, kint eső nem-esésének, bent edények nem-csörömpölésének, valahol távoli zene hallatszódásának megállapítására. És becsomagoltatván, és felemeltetvén hordozván hirtelen melegség öntötte el, távoli zene hallatszódása közeli zene hallatszódásává alakult, és az pedig nagyon közeli zene hallatszódásává, melybe gyerekzsivaj nem vegyül, csak áhítatos csend, mely csend megbontatik papírzörgés által, és gyerekhangon felkiáltással, “Gesztenye Bálint!”.

 *

Így ismertem meg a másik Bálintot, tudniillik én Gesztenye Bálint vagyok. Ekkor kaptam a nevemet. Tehát van a Gesztenye Bálint, meg a másik Bálint. Ez a másik Bálint biztosan nagyon szeretett, mert mindenhová magával vitt, mindent megmutatott: a házat, a kertet, a piros traktort, a farakást és a kis hegyet meg a nagy hegyet, apa-anyát. A kis hegy-nagy hegybe elmentünk sétálni, aztán felültünk a farakásra, aztán beültünk a traktorba, és játszottunk egész nap, és a következő nap is, meg azután is, és azután már nem játszottunk, mert Bálint, a másik, a nem gesztenye, megunta az együtt játszást, és betett egy dobozba, egy sötét dobozba, egy nagyon sötét dobozba, és többet nem gondolt rám.

Gyerekhangot hallató, traktorba felmászó, kis hegy-nagy hegyet bejáró fiú termeljen magában szomatotropint, mondja ez a szomatotropin a fiú tagjainak, hogy nőjenek meg, és nőjenek meg tagjai hát igencsak ennek a fiúnak, lásson, halljon, tanuljon ez a fiú mindenféle tudományt, vágyjon hatni, alkotni, gyarapítani, és hagyja el ez a fiú apját és anyját, vesse magát kis faluból nagy városba ez a fiú, nagy medencébe kokainmámoros fejesugráshoz hasonlatosan, és ne őrizzen otthonról ez a fiú semmit sem, csupán egyetlen sötét, nagyon sötét dobozt, benne sötét, magányos, szűkös rabságban leledző Gesztenye Bálintot.

Hosszú évek sötét, magányos, szűkös rabsága alatt kik voltak társai? Anya-apa képe, kis traktor és egy egész megbízási szerződés.

Képes, kistraktoros, megbízási szerződéses társaságából mi ragadta ki? Illatos, gyönyörűen formált, világot kis heggyel-nagy heggyel együtt sarkából kifordító női kezek.

Mit érzett? Szomorúságot, boldogságot, félelmet, kíváncsiságot, mindenféle fényeket és újfajta hajillatot.

Halljon ő ezután kis sikkantást és sóhajokat, majd mondatokat (“De cuki!”, “Pont olyan, mint te, úgyhogy el is viszem.”), és tegyék be őt egy púpos, csúcsos, dörgőn görgő, pattanón kattanó zárú bőröndbe, csodálatos női holmik közé, és húzzák, vonszolják, rángassák, rugdossák, emeljék, dobálják, égbe nagy erővel kilőjék, hogy aztán zsuppanó huppanással földet érjen ő a világ másik felén, új féle hajillattól kábán.

Voltak ott másféle autók, másféle emberek? Mindkettőből nagyon sok.

Voltak ott nagyon magas házak, melyeken az ég tükröződik? Voltak.

Érezte ő azt, hogy minden dolgoknak az otthonival való hasonlatossága és mégis különbözősége, nyíló ajtók nyílása, villanykapcsolók kapcsolása, aszfaltrepedések repedése, rikoltó madarak rikoltása, a napfény színe, a szél illata, a hold mozgása torkában feszességet okoz? Minden pillanatban.

Hordozza a lány magával Gesztenye Bálintot mindenkoron, kis szállodaszobából nagy liftbe, kis utcákból nagy tárgyalóterembe, nézzen sokszor őrá, lássa meg mazsolaszemében amaz másik Bálintot, aki talán éppen csak most ébredt fel, fából királyfi, és lássa az ő száján torkának feszességét is, miáltal ő, gallyacska szájú is érezze torkában ugyanazt. Aztán gondoljon a lány otthoni ajtókra, villanykapcsolókra, aszfaltrepedésekre és másféle madár, napfény, szél, hold rikoltására, színére, illatára, mozgására és mindenekelőtt másik Bálintra, és várván várja az eljövendő napot, mikor a púpos-csúcsos bőröndje dörgőn görög a reptér kövén, és aztán ennek a napnak eljövetelén hazarepülvén szemében elmondhatatlan boldogság könnye csillogjon, zsuppanó huppanás után pedig, mindjárt a hazaérkezés után torkában, szemében folyjon könny, áradjon, zúduljon, hömpölyögjön ez a könny, ez a valóságos könnyfolyó mindenfelé, de könnyei a lánynak hazaérése után legyenek immár ne elmondhatatlan boldogságéi, hanem másféle érzésekéi, melyeknek neve legyen: harag és üresség.

 *

Mi a legszebb a földön? Azelőtt azt hittem, hogy a kis hegy meg a nagy hegy vagy piros traktor és farakás. De most már tudom, hogy még ezeknél is vannak szebb dolgok. Tudniillik a női könnyek. Vagy az az időszak, amikor már lement a nap, de az éjjel még nem jött el. De legszebb dolog a földön mégis az, amikor ezek együtt vannak. A másféle autók és másféle emberek országából hazatérve nem a pattanón kattanó zárú bőröndben utaztam, hanem a lány ölelt át szorosan, és még így is láthattam a kis ablakon át, ahogy odalent már sötétedik, bár én még látom a napot. A lány hajillata csipkebogyóorromba ért, csendesen hulló boldog könnyei pedig megnedvesítették szövettestemet. Akkor még nem tudtam, de most már tudom, hogy utoljára lehetett boldog.

Este van. Sötét lesz. Jön a sötét, de még: nem. A nap-föld-hold rendszer egy csodálatosan megteremtett rendszer: egyensúlyba tömörül. Termék-Gesztenye Bálint “pont olyan, mint te” megcsodálta: terminátor vonal. Nagyváros fölött 1000 kilométer per órás sebességgel halad. Minden reggel. Este is, este: mindegyik este. Fiú fölkel, fürdik. Eszik, iszik, olvas, iszik. Leül, iszik, feláll, öltözik. Aszfalt reped, madár rikolt, napfény, szél, hold. Most kezdődik. Bí-bá-bú. És mielőtt odaérek, vége. Kint fények már. Fény itt, arrébb is, fent az égen: ott is fény. Egy, kettő, három. Még csak most kezdődik, most éppen, mindjárt elkezdődik, elkezdődött. Suhan: tovább. Egyre befelé. Ködös, kósza képek kavalkádja kék. Dübörög-dudál-dalol.

Mikor szólt fejében a „Fából faragott királyfi” nyitánya? Közvetlenül ébredése után.

Mikor szólt fejében az „Imigyen szóla Zarathustra”? Szarás közben.

Mikor szólt fejében Mahler 5. szimfóniájának 4. tétele? Ahogy fürdés és tökéletes megjelenésének létrehozása után leért a garázsba, és megérezte az édeskés, olajjal átitatott gépszagot, és ahogy közelről csodálta autójának vonalvezetését, hosszú motorházát, biztonságos utasterét, telt farát, takarékosan elrendezett anyagbőségét, rejtetten látványos erejét, első pillantásra szerénységét, másodikra hivalkodását, és akkor is, amikor kezével végigsimította a megfelelő helyekre tervezett kezelőszerveket, a fémmel, fával, bőrrel burkolt belső teret, a kormányt, tárcsákat és gombokat, majd amikor végre beindította motorját, és dübörgő csendességét hallgatta.

A dánok angyalok. Hát persze. Ahogy ez is itt. Vagy az. Vagy amaz. Itallal itatottak. Szemmel szemeztetettek. Tánc. Az kell nekik. Szöveg is kell. Hogy például. Ha belegondolsz. Ez tök jó. Voltál már?  Persze. És ha? Bocsika. Csináltam: egyszer, százszor. Szeretnék két olyat, meg két olyat. Ha lemegyünk, megmutatom. Táncra teremtett, teljesen. Töpörtyűvé töpörödött tűsarkú. Tétova tetoválás. Terminátor. (Tudom, törődsz, teljesen.) Te figyelsz még rám? Mindörökre, holtomiglan. Azonnal jövök, itt vagyok. Dúdolva-dudálva dübörög. Kék kósza. Egyre kifelé. Talán vége? Még el sem kezdődött. Most fog kezdődni. Mindjárt. Most fog. Három, kettő, egy. Elkezdődött.

Kiszakadván a tánctérről merre vezetett útja? Úttalan utakon, végtelen népek kavalkádján és szövevényes labirintusokon keresztül, a vécé egészen legmélyére.

Milyen zenemű kötötte le ott figyelmét? Vizeletének csillanva csurranó csörgése.

Mely két dologra gondolt közben? Egyrészt, hogy a sok-sok galaxis közül az éppen ebben lévő sok-sok naprendszer közül az éppen ebben lévő sok-sok égitest közül éppen ezen a földön van egy ház, kerttel, házban apa-anya, kertben piros traktor és farakás, távolban egy kis hegy és egy nagy hegy, távolabb, furcsa házú, emberű helyen pedig van egy lány és Gesztenye Bálint, még távolabb pedig, himbálózó vécélánc alatt van egy dülöngélve hugyozó fiú, másrészt arra, hogy a csajt, akit épp otthagyott a tánctéren, ma éjjel jól megdugja.

Dib-dob. A fejem egy galaxis. És ezt mondja. Heveny hányás hetedíziglen. Megérte. Minden megéri. Dob. Ide mindet: kaja, víz, aszpirin. És aztán: csörögve csörgés! Ajtó nyílása! Dörgőn görgés! És akkor. Földrengés? Szupernóva-robbanás? Cserenkov-sugárzás? Csodálatos csönd.  Harag és üresség. Minden megéri. De honnan tudta? Persze. Finoman tapogató, mindent elérő női csápok. És földön felejtett fél fülbevaló.

 *

Nemrég lehullottak a gesztenyék, szeptemberi napsütésben. Szeretem ezt is, a napsütést szeptemberben, mert ez is a legszebb dolgok közé tartozik. Nemrég elmentek a fecskék is, miután hetekig gyülekeztek a villanydrótokon. A fecskék. Róluk még nem beszéltem, majd máskor. Biztos meg is érkeztek már. Engem meg ideültettek, ebbe az ablakba. Régen láttam mindezt, a házat, a kertet, a kis traktort, ami már inkább narancssárga, és a farakást, meg egyáltalán régen láttam bármit is, mert az volt, hogy már megint eldugtak valami dobozba vagy bőröndbe. Így van ez mindig.

Amikor utoljára láttam a lányt, nem a fölébresztő hajillatút, hanem a “Pont olyan, mint te”-hajillatút, már nem volt boldog. Ezt onnan gondoltam, hogy hozzávágott a fiúhoz, dib-dob, a másik Bálinthoz, ő meg bedobott valahová. Dobálás, rángatás, kilövés. Napok, évek teltek el. Persze megint hajillatra ébredtem, de megint másfélére. Finom volt ez is, aztán mindenféle gyerekek játszottak velem, azok, akik most a kertben játszanak. Engem a fűben hagytak még tegnap, aztán jött Bálint és a megint másféle hajillatú lány, és ideültettek ebbe az ablakba. Csak a szebbeket. Harmatos a testem, közben meg hullanak a gesztenyék.

Bálint különben megváltozott. Akkor még nem, de most már igen. Kicsit kisebb lett, meg ősz. Régen azt kérdeztem, mi lesz most. Hát ez. De egyébként nem sok minden történhetett, mert a hegyek is itt vannak: a kicsi és a nagy is. Tehát mondhatjuk, hogy nemsokára vége a történetnek. Viszont amíg vége a történetnek, azért még van egy kis idő. Éppen annyi, amennyi a vége előtt lenni szokott. Van ugyanis ez az idő, bár egyre fogy, kisebb, kisebb és kisebb, de azért még van, de az is igaz, hogy a végéig hátralévő idő folyása is egyre gyorsul, és már viharos sebességgel közeledik a vége, már majdnem azon a ponton vagyunk, hogy vége, és már érintjük is ezt a pontot, és vége.

unnamed