bámulom a babakék ég barázdáit,
észrevétlenül tónust vált
és méla szürkébe csúszik:
hozzásimul az alattam elterülő
színtelen anyaghoz

a hátamon fekszem,
fölöttem nem repülnek madarak,
mellettem nem rohannak
ösztöntől lángoló szarvasok,
alattam nem túrnak földet
kövér férgek és pajorok
és nem fénylik a horizonton
büdös vagy szagtalan város:
csak én vagyok, csak én

később persze te is megjelentél,
nem vettem észre,
hogy lefeküdtél mellém,
nem vettem észre, hogy távoztál,
bizonyára sírtál és gyűlöltél
és rágcsáltad halálos átkaidat:
nem értetted,
miért nem tudsz belépni
egy nem létező ajtón

magyarázkodhatnék,
de felesleges,
érzéketlenné csiszolt
az idő és a tér:
az érezhető világ veséjében fekszem,
körülöttem szomjas szürke
és éhes semmi
és az érezhető világ
gigászi láthatatlanság-kapui,
amiken nem léphetek be

a kontúr elmosódik köztem
és a talaj közt,
gyomromba lusta mandulafa nő
és még virágba borulása előtt
kiszárad és feloldódik a tájban,
mint édes málnaszörp

csak én lebegek szilárdan
megszorulva a küszöbön:
csendre vetkőzöm
és felnevetek:
nincs tovább