Porco Miseria! – mennydörögte pálcáját kettétörve és a földre hajítva a Maestro az első esőcseppek lehullása és az első villámok lesújtása után. Az ég és a Maestro arca elsötétült. Igazi komisz, hirtelen jött nyáresti vihar ígérkezett. Mindez fölöttébb lesújtó volt. Már csak azért is, mert ez A Végzet Hatalma nyitányának kezdő ütemeit követően történt. És ez még csak a nyitánya volt a következő eseményeknek. Nemsokára leszakadt az ég. A szegény, mit sem sejtő kezdő ütemek persze nem tudhatták, hogy az utolsók is voltak egyben – aznapra. Ám a szerződtetett művészek: az olasz karmester, az énekesek, a zenekar tagjai rögtön kapcsoltak, és még a közönség is kezdett tisztában lenni vele. Valamint azzal is, hogy az előre beígért figyelmeztetés, miszerint „Figyelem! Csapadék esetén az operaelőadást másnap tartjuk meg”, immáron törvényerőre emelkedett. Mert, ugyebár, szabadtéri előadásoknál mindig benne van ez a rizikó. Márpedig ez egy szabadtéri előadás lett volna egy csinos külvárosi kastély macskaköves, pódiumos udvarán.

Égszakadás, földindulás. Fejvesztve menekült hát, ki amerre látott. A kottákat sebtiben fölmarkolva a zenekar szertefutott. Szaladt a közönség is, fedezéket keresve a szakadó eső és a villámcsapások elől. Csak a tomboló Maestro maradt a helyén, a karmesterpulpituson, dacolva az elemekkel, és csuromvizes hajjal, szétázott frakkban, őrült mód gesztikulálva, olaszul káromolta az eget, a földet, az egész mindenséget (Brutta troia!!! Cazzo!!!, meg hasonlók). Olyan volt, mint egy ellen-vihar. Vagy mintha ő maga vezényelte volna az egészet. A jelmezes énekesek a színpadon túl kialakított öltözők felé iszkoltak sebesen. És a vihar nem szelídült.

Tudjuk jól, minden nap más, de az a másnap, amely az előzőt követte, egy még másabb nap volt. Csodaszép nyári alkony figyelt le a kastélyra és annak udvarára. Nyoma sem maradt az előző esti pokolnak: felhőtlen ég, teljes szélcsend, kellemesen langyos, sem nem túl forró, sem nem túl hűvös hőmérséklet. Szóval ideális, már-már szappanoperába illő, mesés körülmények voltak. És az egészre föltéve a koronát – a Maestro is felhőtlennek látszott. Mókás grimaszokat vágott, élcelődött, mórikázott. A férfiénekeseket a pálcájával fricskázta meg, a női előadóknak pedig megcsipkedte a feneküket, miközben folyton ezt hajtogatta: minden jól fan, mindennel meg fagyok elégedfe. Tisztára olyan volt, mint Ferenc József császár. Sőt, több is volt nála, legalábbis az előadás előtti félórában mindenképpen.

Kiváló hangulatban kezdődhetett hát az előadás, a híres nyitánnyal. Korábban egy kritikusa dicsérőleg hivatkozott egy effektusra, amelyet a Maestro ebben a nyitányban ért el azzal, hogy a rézfúvósok G-dúr belépését fortisszimóban játszotta. Ezt a jó szokását a Maestro természetesen megtartotta most is. A közönség pedig – úgyszólván a székéhez tapadva – megbabonázva hallgatta a muzsikát.

Szárnyalt a Maestro, szárnyalt a zenekar. A nyitányt a közönség óriási vastapssal hálálta meg, sokan Bravo!-t kiáltottak, és nem kevesen harsányan füttyentgettek elragadtatásukban. A Maestro boldog gőggel hajolt meg, először a közönség, majd a zenekar felé. Aztán nagy nehezen a közönség elcsendesedett, mire a Maestro úgy érezte, itt az ideje folytatni a mágikus szertartást. És a varázspálca újra meglendült… Ebben a pillanatban váratlanul – mondhatni a semmiből – vad szélroham csapott le a kastély udvarára, mint valami megidézett démonhad. A karmesterpulpitusról meg a zenészek kottaállványairól a szél játékosan fölkapta a kottákat, a legnagyobb rémületbe ejtve ezzel a Maestrót, valamint a zenészeket, akik kétségbeesve próbálták elkapni valahogy a fölöttük és körülöttük ide-oda repkedő kottalapokat. Ez persze sehogy sem sikerült nekik. Sikerült azonban a közönséget megnevettetniük. A hasukat fogták a röhögéstől, a szemük előtt lejátszódó komikus kottalap-hajkurászás látványától. Az együtt-nevetésből kimaradt a Maestro. Olyannyira, hogy a fokozódó haragtól belilult a feje, és megint – éppúgy, mint az előző napon – összetörte a pálcáját, majd toporzékolva és káromkodva az öltöző felé tartott. És a szél nem csitult.

Egyik zenészkollégája így emlékezett vissza a következő jelenetre: „… a Maestro sietve jött be a zenekari szobába vezető lépcsőn, mint egy lavina… Úgy ordított, ahogy még sosem hallottam ordítani. Volt egy nagyon nehéz, vastag asztal a szoba közepén. Megragadta az egyik oldalánál, azt kezdte rázni, táncoltatni, eközben folytatta az ordítást, és arra szólított fel bennünket, hogy verekedjünk meg vele. Olyan volt, mint egy fúria…” Természetesen senki sem jelentkezett ellenfélnek.

Ám ezzel még nem volt vége az „előadásnak”. A Maestro az összes széket összetörte, majd az egyik letört széklábbal a bajok fő okozóját kezdte el csépelni (fejébe vette, hogy ez nem lehet más, mint maga a darab szerzője, a régesrég halott Verdi, ő „hozta” a vihart, ő tehet az egészről).

Verdi!!! Verdi!!! Tua Madre!!! – üvöltötte torkaszakadtából a – jegyezzük meg, csak az ő számára látott – fantomnak, míg újra meg újra lesújtott az üres levegőbe.

Ekkor már minden jelenlévő tudta, hogy valahogy le kellene zárni ezt az őrülési jelenetet. Volt, aki már cselekedett is – hívta a mentőt és a rendőröket. De felhívta a figyelmüket is egyúttal, hogy az eset bizony eléggé súlyos és sürgős. A fent nevezett hatósági személyek a telefonhívás után, néhány perc múlva meg is érkeztek. Némi dulakodás után a – még mindig – dühöngő Maestrót „lefegyverezték”, vagyis elvették a husángját, továbbá egy nyugtató-injekciót kapott, mintegy megnyugtatásul. A Maestro hamarosan meg is nyugodott, hatalmasakat ásítva, és csak tompán legyintve az egészre engedte, hogy a markos mentős fiúk belékarolva kétfelől fölsegítsék őt a kocsiba és elszállítsák – a Diliházba.

Mikor elviharzott a mentőautó szállítmányával, a bóbiskoló Maestróval, az ottmaradottak akkorát sóhajtottak, mint talán még soha. Mindenki megkönnyebbült.

Így ért véget ez a kétnapos „fesztivál”: gyakorlatilag tökéletes kudarccal, gázsi nélkül maradt, neves művészekkel, drága jegyet vásárolt, de előadás nélkül maradt közönséggel, ám, ám… Soha el nem felejthető emlékekkel, élményekkel gazdagon.

Mert jóval később már, a szerencsés (vagy szerencsétlen, ahogy vesszük) jelenlévők egybehangzó állításai szerint ez volt minden idők legemlékezetesebb, legérdekesebb előadása (és „megnyilvánulása”) A Végzet Hatalmának.