November 3-án jelenik meg az irodalmi életbe három éve visszatért költő, Magolcsay Nagy Gábor második, Második ismeretlen című kötete. A szerzővel a könyv előzményeiről beszélgettünk, valamint arról, hogy milyen viszonyba hozható a kortárs líra és a közelgő szingularitás.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

FÉLonline.hu:  Az utóbbi években rengeteg olyan projekted volt, ahol költészetből és valami „tök-nem-költészetből” alkotsz egyedi, különleges műveket, legyen az akár egy versszöveg, kiállítás vagy audiovizuális performansz. Ezekben az alkotásokban, ha megfigyeljük, a lírának nem jut kiemelkedő szerep, hanem egy konglomerátum részeként oldódik fel a médiumok között. Hogy van az, hogy mégis költőnek tartod magad?

Magolcsay Nagy Gábor: Úgy látom, hogy az irodalmi szubkultúra szereti kisajátítani magának a költészet fogalmát. Ezzel szemben az én líraképem egy szélesebb horizonton is definiálható: szerintem az összes művészeti ágban lehet olyan igénnyel, olyan alapállással alkotni, amely magában hordozza a költői invenciót.

Ez mit jelent nálad?

M.N.G.: Én a szépíráshoz a zenén keresztül jutottam el, nekem a zene már kisgyerekkoromban is kimeríthetetlen és létfontosságú forrás volt, egy felhő, ami elemelt a hétköznapi tragédiáktól. Az egyik első elemi (zene)művészeti élményem az volt, amikor a házgyári lakásunk padlószőnyegén fekve leesett állal hallgattam egy – az édesapám fiókjából előguberált – C60-as kazin valami rock ‘n roll-t. A zenében éreztem meg elsőként annak a valaminek a közelségét, ami számomra megkülönbözteti a művészeti teljesítményt a költői teljesítménytől. Valószínűleg az sem egészen véletlen, hogy az irodalom invenciózusabb szövegeit közös halmazba gyűjtő műnem egy hangszerről kapta a nevét…

Tehát előbb voltál zenész, minthogy verset írtál volna.

Édesapám 4-5 éves koromban megtanította nekem a Felkelő nap házát zongorán. A szüleim zeneiskolába írattak, szolfézsra jártam, és még igazolt kosárlabdázó is előbb voltam, minthogy elkezdtem volna verseket írni. Egyébként egész pontosan meg tudom mondani, 1998. június 8-án írtam az első szövegemet. A 17. születésnapom másnapja volt. A csapattársaimmal előző éjszaka cudarul berúgtunk, néztem a plafont, zenét hallgattam, egész nap ki se mentem a szobámból. Nem ettem, nem ittam, otthon nem voltak rendben a dolgok, senkit sem akartam látni, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy írok valamit. Ezt a szöveget azóta is őrzöm. 2003-ig ad hoc jelleggel írtam, a tanulmányaim és az élsport mellett nem is igen jutott rá idő (1998 és 2005 között hivatásos kosárlabdázó NB/B-s és NB/II-es egyesületekben – a szerk.). Már négy éve leérettségiztem, amikor elvittem néhány írásomat a középiskolai magyartanáromnak, Hegedűs Máriának, akinek a szövegei nagy hatással voltak a későbbi munkáimra, sőt a most megjelenő Második ismeretlen szövegeire is. Szóval ő volt az, aki akkor közölte velem, hogy ebből az egész katyvaszból kb. két szószerkezet ér valamit, a többi kuka. Akkor döntöttem el, hogy inkább zenész leszek, de erre föl valahogy mégis elkezdtem tudatosan szövegeket írni…

„Az embert két dimenzió veszi körül: a horizontális a racionális, a vertikális pedig az irracionális (transzcendentális). A horizontális dimenzió arra ad feleletet, hogy az ember miért olyan, amilyen, s miért úgy gazdálkodik, ahogyan gazdálkodik (ez a relativitás szintje, a logikáé, a tudományos vizsgálódások lehetőségeié). A vertikális pedig arra, hogy biológiai-evolúciós érettsége még mire tenné képessé mindezen felül. A vertikális dimenzió az abszolútum szintje, amelynek lényege nem közelíthető meg logikusan, mert nem érvényesek a kauzalitások, s a fogalmak elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel és szimbólumokkal közelíthető meg. (Menyhay Imre)”

Szóval az is tudatos koncepciód, amit az előbb mondtál, hogy a költészetet leválasztod az irodalmi alkotásról és belehelyezed másba: zenébe, mandalába, stb…

Én ezt a kérdést most a Második ismeretlen elején is közölt Menyhay idézet mentén tartom megközelíthetőnek. Jelen pillanatban ebben látok egy lehetséges választ arra a kérdésre, hogy mi lehet a költészet „valóságlényege”. Egy biztos: számomra az a releváns lírai teljesítmény – legyen az zene, kép vagy szöveg -, ami számomra akkor is fontossá válik, ha a műben megfogalmazott jelentésekhez bármilyen oknál fogva nem tudok hozzáférni. Én – kevés nagyszerű kivételtől eltekintve – leginkább halálra unom magam az ún. kortárs versektől, mert azt tapasztalom, hogyha kivesszük belőlük az adott szerző társadalmi, politikai, alanyi, stb. „üzeneteit”, amit ő közölni akar, amin ő kattog, amit ő megfigyel, ami őt érdekli, vagyis ha megfosztjuk a kauzalitásoktól, akkor nem marad ezekben a szövegekben semmi. Azt hiszem, az ember több annál, minthogy egész nap GDP-t lapátol, politizál, iskolába jár, szerelmes, szerelmi bánatos, gyászol, vagy éppen szülővé válik. Ez az ember élet-útja, és ez egy csodálatos út. Van eleje és van vége, és a kettő között íródik egy regény, ami történetekről, történelmekről szól. De ezt az egészet mégiscsak áthatja, lebegteti, folyamatosan át-és átalakítja valami, ami érzésem szerint ezeken a történeteken túlmutat. Ahogy az érzéseink és a kapcsolataink között sem tudunk pusztán a logikába és az értelmünkbe kapaszkodva toleránsan és szeretetteljesen eligazodni, úgy egy dögös lírai szöveget, amitől kapaszkodnom kell, kizárólag ezek mentén a linearitások és kauzalitások mentén én sem tudok létrehozni.

Szóval a líra szerinted egyáltalán ne legyen kauzális.

Nem ezt mondom. Ha a szöveg nem gondolkodik, ha nincs benne válság, tehát nem folytat küzdelmet morális és esztétikai kérdésekben, akkor a végeredmény giccs lesz. Kell, hogy legyen üzenetem, véleményem, állásfoglalásom. Morális kérdésekben a szövegben is helyt kell állnom, esztétikai kérdésekben tudatosnak, pontosnak kell lennem, mert ha nem vagyok tudatos ezekben a kérdésekben, akkor az azt jelenti, hogy nem vállalom a felelősséget. És ha nem vállalom a felelősséget, akkor amit csinálok giccs lesz vagy blöff, és ezt én nem akarom. Én ehhez nem vagyok elég cinikus. Inkább arról van szó, hogy attól függetlenül, hogy számomra határozott és komoly üzeneteim vannak, azt akarom, hogy az olvasók abban az esetben se veszítsék el a szövegeim iránti érdeklődést, ha ezeket az üzeneteket bármilyen oknál fogva nem tudják, vagy nem akarják kinyerni. Tehát az én történetemen, véleményemen, körülményeimen kívül világítson rá arra az igen fontos kérdésre, hogy kicsoda ő – a története, a véleménye, a körülményei, a szerepei nélkül.

Én – kevés nagyszerű kivételtől eltekintve – leginkább halálra unom magam az ún. kortárs versektől, mert azt tapasztalom, hogyha kivesszük belőlük az adott szerző társadalmi, politikai, alanyi, stb. „üzeneteit”, amit ő közölni akar, amin ő kattog, amit ő megfigyel, ami őt érdekli, vagyis ha megfosztjuk a kauzalitásoktól, akkor nem marad ezekben a szövegekben semmi.

Akkor, ha jól értem, amit most az új kötetedben olvasni fogunk az mindaz, amit te most a nagybetűs líráról mint olyanról gondolsz?

Van egy – a jelek szerint folyamatosan árnyalódó – líraképem, és ennek igyekszem megfelelni minden újabb kötetkoncepcióval.

Egyszer említetted, hogy évekig nem publikáltál. Miért?

2005-ben kezdtem el szövegeket közölni, két év alatt körbepublikáltam az országot. A Palatinusnál jelent meg az első könyvem, ami akkor vezető irodalmi kiadó hírében állt. Többek közt Háy János, Erdős Virág, Térey János, Lackfi János, Zalán Tibor vagy Marno János verskönyveit gondozták. Nos, én arra számítottam, hogy akkor most történik majd valami. Ehhez képest nem történt semmi. Körülöttem mindenki azt hajtogatta, hogy micsoda jó dolog az, hogy a Jelenkorban publikálsz, milyen nagyszerű dolog az, hogy a Palatinus gondozza az első könyvedet – és én ezt el is hittem. Aztán ott álltam, megjelent a könyv és semmi. Az a kötet gyakorlatilag eltűnt, dacára annak, hogy egy elvileg releváns szépirodalmi kiadó adta ki, és olyan szakmailag hiteles emberek bábáskodtak fölötte, mint Reményi József Tamás és Keresztesi Jóska. Előbbi szerkesztette, utóbbi a fülszöveget írta hozzá. Én ekkor azt mondtam, hagyjuk a francba az egészet. Elkezdtem dolgozni egy orvosi-elektronikai eszközöket gyártó cégnél, pénzemnél voltam. Aztán szép lassan észrevettem: attól hogy nem publikálok, az alkotás még ugyanolyan erővel van jelen az életemben. Estig a munkahelyen voltam, éjfélig a kéj ködében kóvályogtam, aztán hajnalig alkottam. Ez ment hónapokig. Nem, vagy alig aludtam, végül egy szívroham zárta le ezt a stációt.

Most mégis új könyved jelenik meg, és interjút adsz…

Nézd, korábban azt hittem, hogy a költő ír, majd nyom egy entert, vagy elballag a postára, küldi a folyóiratoknak a szövegeket, aztán a szöveg majd éli az életét, a szerkesztők és a kiadó meg majd résen lesznek és elvégzik a munkájukat. Félreértés ne essék, ez nem szemrehányás, ez globális probléma, amivel szerzőként sajnos korántsem vagyok egyedül.

És a mostani könyv más lesz? Médiahadjáratot tervezel, turnét, meg ilyesmit? Kezedbe veszed az irányítást?

Nyitottabban és felelősségteljesebben gondolkodom már a kötet menedzselése felől, még ha ez azt is jelenti, hogy így olyan melókat is elvégzek, ami ideális esetben egy marketingigazgató, egy sajtós, egy menedzser vagy konkrétan a szerkesztő dolga. Az viszont szuper, hogy a Katonás bemutatón kívül már négy további meghívást kaptunk. Tehát nagy az érdeklődés a könyv iránt.

3d_masodikismeretlen

Ami most egy kis kiadónál jelenik meg, ám ugyanolyan minőségű kiadvány formájában, mintha egy óriás hozná.

Igen. Szerintem könyvtárgyként fel fogja venni a versenyt a nagyok kiadványaival.

Miért pont az AmbrooBook?

2012-ben döntöttem úgy, hogy elkezdek újra publikálni. Olyan fórumot kerestem, ahol még nem jelentek meg szövegeim azelőtt, és fontos volt az is, hogy online legyen. Akkor, 2012 decemberében a KULTer-rel vettem fel a kapcsolatot elsőként. Meglepetésemre Áfra János főszerkesztő azt írta a válaszlevelében, hogy rá is hatottak a régebbi szövegeim, logó-mandaláim, és hogy kimondottan örül annak, hogy most náluk tervezek „visszatérni”. Ez a munkakapcsolat azóta is igen produktív és inspiráló, és bizonyítja, hogy helyesen döntöttem, amikor a megérzéseimre alapozva választottam kiindulási pontot az újrakezdéshez/folytatáshoz. Ezzel szemben az újabb kötetmegjelenés lehetősége pontosan fordítva érkezett. Az AmbrooBook szerkesztője Szalai Zsolt megkérdezte, hogy van-e kéziratom, szívesen vállalnának, pályáznának, nekem pedig ez bőven elég volt. Az AmbrooBook egy nagyon fiatal kiadó. A Második ismeretlen a 15. kiadványa lesz, amit viszont a kötet tervezőjével, Szabó Imola Juliannával igyekeztünk úgy összerakni, hogy az olvasók és a kritika számára ne az impresszumoldal legyen a legérdekfeszítőbb…

Szerinted begyöpösödött az irodalmi élet?

Nem mondanám. Gyorsan változik, és jó irányokat észlelek. Érdekes jelenség például, ahogy az irodalomnépszerűsítő projektek igyekeznek egyensúlyozni az értékközvetítés és a könyvpiaci vagy irodalompolitikai tényezővé válás között. A nyitottság maszkja mögül kifittyenő, eltanult ízléssovinizmus viszont szokott aggasztani. Meg az, hogy hiába az online médiumok felé orientálódó publicisztikai tendenciák, a szerkesztők sokszor nem tudnak mit kezdeni a digitális összművészeti alkotásokkal. Például a Nyolcadik nap… projektemmel, amit közel két éve gyúrok. Mindazonáltal belátom, hogy nehéz dolguk van, hisz olyat még nem nagyon hallottam, hogy valaki szingularitást fordított volna lírára…

Az mi? Úgy értem mit jelent az, hogy a szingularitást lírára fordítani?

Rengeteget olvasok a szingularitásról. Ray Kurzweil tudományos kutatásai és megfigyelései számomra a téma evangéliumai, de olyan nehéz pusztán felfogni is ezeket az összefüggéseket, hogy ahhoz hogy megértsem, először át kell fordítanom egy olyan nyelvre, amit én is beszélek. A prózavers beszéd pedig egy ilyen nyelv számomra.

A te munkásságodra akkor elemien hat a médiumváltás?

Amióta tudatosan foglalkozom azzal, hogy a munkáimat hogyan juttathatom el az olvasóhoz, azóta fontosnak tartom megismerni a használatban lévő médiumok működését, esetleg be is vonni azokat az alkotás folyamataiba.

Mesélj még a Nyolcadik nap…-ról, meg erről a szingularitás dologról! 

A szingularitás egy nem is olyan távoli jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul. Képzelj el egy exponenciális függvényt, ahol a függőleges tengely a technológia teljesítménye, a vízszintes pedig az idő, és ahol a paradigmaváltás gyorsulása, tehát az információtechnológiai, gazdasági, biológiai, stb. kapacitások exponenciális növekedése kezdi elérni a „görbe térdét”. A görbe elején még alig észlelhető az exponenciális növekedés, mert például az ősember sokkal több idő alatt jutott el a tűzrakástól a kerékig, mint amennyi idő alatt ma eljutunk az egyik Iphone-tól a másikig. Kurzweil szerint a szingularitás lesz a biológiai gondolkodásunk és létezésünk technológiával való egybeolvadásának a csúcspontja, aminek eredményeképpen olyan világ születik, amely megmarad emberinek, ám meghaladja a biológiai gyökereinket. A szingularitás után nem lesz különbség ember és gép, fizikai és virtuális valóság között. A kérdésre, hogy mi marad egyértelműen emberi ebben a világban, a válasz az, hogy a mi fajunk az, amelyik inherensen fizikai és szellemi hatóköre aktuális határainak kitágítására törekszik. A szingularitás után az intelligencia elkezdi majd teljesen átitatni az anyagot és az energiát, és át is fogja szervezni őket, hogy optimális szintű számítási kapacitást biztosítsanak ahhoz, hogy elterjedjen szülőhelyéről, a Földről. Nekem szerzőként az a célom, hogy megértsem a genetikáról, a nanotechnológiáról és a robotikáról alkotott forradalmi elképzeléseket. Viszont a témával kapcsolatos felismeréseimet, következtetéseimet és kérdéseimet szeretném olyan lírai konstrukciókba oltani, amelyek a szingularitás ismerete nélkül is megállnak a lábukon. Lányi Zoltán animátor barátommal már a kötet képanyagát is tervezzük, sőt itt-ott már publikáltunk is együtt. A rövidebb távú cél egy több ciklusból álló könyv létrehozása (ennek a munkacíme jelenleg a Nyolcadik nap: a bolygó kifosztása), a hosszabbtávú pedig – a szöveget forgatókönyvként felhasználva – egy animációs film elkészítése.

Te akkor most szingularitás-lírát csinálsz?

Én szingularitáriánus elégiáknak hívom őket, azért elégiák, mert bennük van az a fajta melankólia, amelyet akkor érzek, amikor benne vagyok valamiben, amivel nem tudok mit kezdeni. Megélem, látom, hogy mi vesz körül, de még meghaladja a képességeimet, hogy csont nélkül megértsem, hogy tudatosan és egészségesen tudjak hozzá alkalmazkodni.

2

Tehát az olvasmányaidat olvasod át versekké.

Igen, a szingularitáriánus elégiák estében lényegében dekódolom, amit olvasok. A szövegeimet a kezdettől fogva átjárja egy erős avantgárd alapállás. Az olvasó nem tudhatja, hogy a legelborultabb kép is végtelenül tudatos összefüggéseken, megfigyeléseken, sokszor tudományos alapokon nyugszik. Persze, ahogy korábban erről már beszéltünk is, ha a szöveg jól van megírva, akkor nem is kell erről feltétlenül tudnia, de ez az anyag már olyan kincseket, tudományos fantasztikumokat és univerzumokat rejt, amelyek megtalálásához – jegyzetapparátus formájában – egy térképet is adni fogok. A fejemben ez egy terjedelmesebb, ismeretterjesztő melléklet, baromi izgalmas hivatkozásokkal.

És a szövegeidben fel-felsejlő Isteni jelenlét hogy jön mindehhez?

Szerintem ez a szintézisteremtés igényéből fakad: a költészet számomra akkor releváns, ha túlmutat az alkotáson és az alkotón. Mert nem a véleményünk íze a fontos, hanem a szikra, az a valami, ami átjárja a létezést, a teremtést, ami lássuk be, fenségességében nem annyira könnyen felfogható és megismerhető, de időnként megérezzük a jelenlétét, a közelségét valaminek, ami meghalad bennünket, Debussyt iderángatva ott, „ahol a szó hatalma véget ér”.

Magolcsay Nagy Gábor Második ismeretlen című könyvét november 3-án mutatják be a Katona József színház előcsarnokában.

magolcsay_második ismeretlen_plakát

Fotók: Lengyel Flóra