értékelés

"Mindezek nem túlságosan újszerű felismerések, és a feldobott témák súlya nehezen is egyeztethető össze a kötet hangvételével vagy akár terjedelmével. Kérdéses viszont, mennyire kell mindezt komolyan vennünk."

6.5

Első kötete, a nagysikerű A fogyatkozó fény idején után Eugen Ruge csak részben szakad el az évtizedeken átívelő családregény világától. Magányos hősének történetét ezúttal is erősen befolyásolják a családi minták és a közelmúlt eseményei, noha erre a műre aligha kidolgozottsága kapcsán fogunk emlékezni.

Az alig százötven oldalas Cabo de Gata középpontjában egy negyvenes éveiben járó férfi áll, aki röviddel a berlini fal leomlása után úgy dönt, felszámolja addigi életét: előbb vegyészmérnöki állását hagyja ott, majd a lakását mondja fel; bútorait eladományozza, végül még betegbiztosítását is sikerül megszüntetnie. Családi kapcsolatai már korábban megszakadtak: apjával viszonya pusztán formális, anyja elvesztését pedig képtelen feldolgozni. Útja Berlinből rövidesen Barcelonába vezet, és csak ezután talál rá, mintegy véletlenül új otthonára, az andalúziai Cabo de Gata falujára. A mű jórészt az itt eltöltött 132 nap krónikája lesz, és egyúttal a férfi identitáskeresésének módszereiről és eredményéről számol be.

Cabo de Gata elsőre tökéletes ellentéte a kilencvenes évek Berlinjének: az útikönyvben az „utolsó romantikus halászfaluként” számon tartott település jóformán a világ vége, mindentől távol. A jelképek kiárusítására, az elüzletiesedésre kevés az esély. Az idő is mintha megállni látszana: „még befejezés előtt álló, de már romlásnak induló” kocka formájú épületek szegélyezik a sétányokat, kísértetváros képzetét keltve. A parton rejtélyes tengeri koporsó, és egy kihajított bőrönd hever. Az elbeszélőt különös alakok veszik körül: az őt elszállásoló, szófukar özvegyasszony, annak három fia. Szinte belemerevednek életükbe, mindennapjaikat ugyanaz a ritmus határozza meg. A külvilágból érkező utazók néhány nap után vagy továbbállnak, vagy érthetetlen módon tűnnek el. Utóbbiakkal ellentétben a főszereplő a tényleges kivonulás színhelyeként tekint a falura: berendezkedik a panzió egyik apró szobájába, majd valamennyi pontjában meghatározott napirendet alakít ki, hogy korábbi életét teljesen maga mögött hagyva ebben az eseménytelenségben rátalálhasson a jövőjére – egy megírandó regény formájában.

rugeA történet egyik legfontosabb szervezőelve az emlékezet esetlegességének folytonos hangsúlyozása. A főszereplő ugyanis mindvégig makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a kilencvenes években átélt eseményekkel kapcsolatosan (még a pontosan jelölt, húsz évvel későbbi rekonstruálás pillanataiban is) kizárólag a saját – „rezgésekként” meghatározott – emlékeit használja fel. Sejti ugyan, hogy leírásai javításra szorulnak, de szándékoltan nem törekszik pontosságra. A Cabo de Gata-i eseménytelenség minden tárgyában jeleket látszik felkínálni, a jelek értelmezése pedig rövidesen mániákussá válik az idegen részéről: egy döglött rákban az asztrológiára alapozva saját magát látja viszont, egy kóbor vemhes macskában elveszített édesanyját, de még egy arra tévedő begipszelt lábú nő is emlékeztet egy régi ismerősre. Ugyanilyen szakadatlan a reflexiók rögzítése is, amelynek eredményeként az elbeszélő hajlamos még a legbugyutább megfigyeléseit is megosztani velünk. Az alaptézis ugyanis a következő: „Mert emlékszem rá, elmesélem”. Az így feltáruló halászfalu madarai a „hisztis nénik” lesznek. Megtudjuk azt is, hogy bármennyire is fontos lenne, a parthoz érkező hullámok hatósugarának felbecsülése „lehetetlen”. Hasonlóan nagy talány, vajon „miért nincs kutyaszar az utcákon, miközben rengeteg a kutya?” Mivel az utólagos korrekció lehetősége el van vetve, ezekhez hasonló (ál)naiv és sokszor erőltetett, cselekményt aligha előrelendítő fejtegetésekkel kell beérnünk. Ezek jócskán nehezítik az azonosulást a főhőssel, aki idejének nagy részét egyébként biliárdozással, egy spanyol zenecsatorna nézésével, kávézással, regényolvasással és borozással kénytelen eltölteni, apja anyagi hozzájárulását igénybe véve.

Az elbeszélő döbbenettel elegyedő ráeszmélése egyértelmű: a történelmi korszakváltásokkal elérkező változás és a problémás családi viszonyok elől még egy olyan helyen sem lehet elbújni, ahol úgy tűnik, semmi nem történik. Az elhagyni kívánt élet újra és újra képes beszüremkedni ide is, folytonosan emlékeztetve a főhőst arra, hogy bármennyire igyekszik másvalakivé válni, sohasem történhet meg a teljes átlényegülés; külön érdekesség, hogy a nyelvi korlátok csupán a legapróbb akadályként lépnek fel. Kiutat így csakis az én felvállalása jelenthet. Mindezek nem túlságosan újszerű felismerések, és a feldobott témák súlya nehezen is egyeztethető össze a kötet hangvételével vagy akár terjedelmével. Kérdéses viszont, mennyire kell mindezt komolyan vennünk. Hiszen a Cabo de Gata lapjain íródó regényterv talán mégsem fullad kudarcba: a főhős és Ruge közötti párhuzamok kapcsán nem zárható ki teljesen, hogy az andalúziai 132 nap egy későbbi bestseller megírásának alapvető állomását jelenti – érezhető elnagyoltsággal. Ezért ha mással nem is, de a fegyelmezett szerkesztésmóddal ezúttal adós marad a szerző.

Eugene Ruge: Cabo de Gata, Bp., Európa, 2015.

Kép: www.konyvjelzomagazin.hu