A jég hozzákoccant a whiskys pohár széléhez, és ő elmélázott, hogyan is jutott idáig. Kabultól délre született, egy kis faluban, földműves szülők hatodik gyermekeként, és most egy óriási mahagóni asztal mögött ülve ő a világ leghatalmasabb embere. Még harminc éves sincs, igazán sikeres életpálya – elégedetten dőlt hátra. Minden a legnagyobb rendben van.

Felderengett előtte, amikor 2015 elején családjával úgy határoztak, Magyarországon próbálnak szerencsét. Fegyverropogás, halálhörgés. Hetek óta nem volt mit enni, aznap, január 8-án Namir és Uzuri, két idősebb testvére életét vesztette egy lövöldözésben. Apja úgy érezte, muszáj elindulniuk.

Hirfanlib közelében egy hatalmas viharba kerültek. Hirtelen tört rájuk, egyszer csak beborult az ég, dörgött és villámlott. Hatalmas, sűrű felhők szempillantásnyi idő alatt eltakarták a napot, éjszakai sötétség telepedett rájuk. Zuhogni kezdett az eső, ők rohantak, hogy valami védett helyre érjenek. Ő futott leghátul, figyelt, nehogy valamelyik kisebb testvére lemaradjon.

Ekkor csapott bele a villám. Lepergett a szeme előtt az egész élete. Az első illatot, anyukája mellének illatát érezte az orrában. Eszébe jutott az első képeskönyve, az iskola. Delaram haja és mosolya. A Ramadán. Az iszlám öt oszlopa. Kedvenc zenekara, a Franz Ferdinand. És ekkor nem halt meg.

Nem nagyon emlékszik az út további részére, jó sok idő eltelt, mire kitisztult a feje, már Szerbiában jártak. Anyukája úgy mondta neki, járni tudott, evett, ivott, aludt, de mintha nem lett volna magánál, mintha lelke Allah mellett tanyázott volna. A szerb-magyar zöldhatáron próbáltak átjutni éppen, de elfogták őket a határőrök. Buszra rakták őket, egy táborba vitték, itt hajtotta álomra kissé kótyagos fejét.

Másnap reggel nem tudta, hol van. Kényelmes franciaágyban ébredt, mellette kissé elhízott, jó szagú nő feküdt. Próbált hangtalanul felkelni. Egy szál alsónadrág volt rajta, hát gyorsan felvette az ágy melletti székről a ruhákat. Valamiféle egyenruha. „Drágám, máris indulsz?” – kérdezte a nő álomittas hangon. „Kapd el nekem az összes kis rohadékot.” Semmit nem értett. Kilépett az előszobába, ahol a tükörbe nézve páni rémület fogta el. Egy magyar határőr egyenruhája volt rajta!

Lerohant az utcára, és csak rohant. Dugonics tér, látta kiírva, aztán pedig, hogy Szegedi Tudományegyetem. „Hogy kerülök ebbe a városba?” – kérdezte magától. Aztán minden szembejövőtől is. Az egyiket, történetesen az egyetem egyik professzorát karon is ragadta, és rárivallt. „Hogy kerülök én ide?! A családommal és a többi menekülttel a helyem a táborban!” A professzor beszélgetett vele, próbálta lecsendesíteni, de végül is kénytelen volt mentőt hívni hozzá, úgy ítélte meg, súlyosan sokkos állapotban van. A kiérkező mentősök altatóinjekciót adtak neki.

Másnap reggel egyedül ébredt. Ez megnyugtatta. A szobában álló rengeteg könyv már nem. Egy másfél szobás lakásban volt, kilátással valami folyóra. Az egyik asztalon egy géppel írt kéziratot pillantott meg. A kuruc-labanc szembenállás a kor táncművészetén keresztül – írta: Professzor Kiss Zoltán. Észrevett egy fotót is a tegnapi öregről, aki mentőt hívott hozzá. „De hol lehet ő? Miért hagyott magamra?” – gondolta. Felöltözött, és amikor kilépett a lakásból, a szomszédból kilépő fiatal öltönyös ráköszönt: „Jó napot, professzor úr! Hogy szolgál az egészsége? Sok a munka az egyetemen?” Egy pillanatig nem tudta, mit feleljen, aztán: „Hát igen, munka az végre van. Van elég, úgy értem.”

Másnap egy dizájnosan berendezett stúdiólakásban ébredt. Az egyik nadrágban talált egy Szeged-Budapest vonatjegyet és egy személyi igazolványt: Lokvai László. Egy csomó készpénzt. Enyhe rezignáltsággal lement venni egy kávét. Az időjárásról diskurált az eladóval. Elindult a vasútállomásra, hogy megkeresse a szüleit. Szegedre utazott, ott taxit rendelt, a táborhoz vitette magát. Lefizette az őröket, akik a szüleihez vitték. Azok nem ismerték meg.

Másnap kávézósként ébredt. Megértette, akivel felkelés után először beszélget, annak a munkája az övé lesz. Elveszi a munkát, ha úgy tetszik. Elsétált a Parlamentig, szóba elegyedett az egyik őrrel. Másnap övé volt a munkája. Bement korán reggel, köszönt az egyik beérkező öltönyösnek, megkérdezte, hogy van. Másnapra ő volt a földművelésügyi miniszter. Innentől nem mentek egyszerűen a dolgok, volt ellenzéki képviselő is, egyszer tévedésből postás, honvédelmi miniszter, miniszterelnök, államtitkár, férfi és női prostituált, hála a reggeli reflexeknek, de aztán ezt megtanulta kezelni. Végül miniszterelnökként találkozót kért az USA elnökétől, és elrendelte, hogy addig senkivel nem hajlandó beszélni. Már egy hete várja a találkozót, csak e-mailben kommunikál mindenkivel.

Koccan a jég, kortyolja a whiskyt. Ha ő lesz az USA elnöke, elrendeli, ha kell, beveti a hadsereget is, hogy az EU nyissa meg határait a bevándorlók előtt, és minden ember Európában vegye fel a muszlim hitet. Ízlelgette. A whiskyt is. Jó lesz ez így. Minden a legnagyobb rendben van.

*

(A Nemzeti Fogalmazásíró Pályázat különdíjas alkotása „bevándorló/terrorista” kategóriában.)