Még javában álmodott a kerület,
Még fekete volt a reggel kontúrja,
Még az erkélyről sem látszódott a nap,
Még koszos ruhák lepték el a padlót,
Még kórusban zúgtak fülek és fejek.
Még attól a széltől hajoltak a fák,
Lett kócos a haj és éledt a tüdő,
Amit az éjszakai buszok hoztak,
Ami magára vette a denevéreket,
Az éjjeli lepkéket, és azokat,
Akik valahogy nem tudtak aludni.
Még zárva volt minden szempár és kisbolt,
Még alakulhatott volna akárhogy,
De te kijöttél egy bő pulóverben,
Nem hunyorogtál, nem ásítottál,
Nem szívtál mélyet a friss levegőből,
Nem nézted az eget vagy az utcákat,
Csak álltál csendben a korlátnak dőlve.
Később aztán főztél egy erős kávét,
És amíg ittad, nem csináltál semmit,
Mert ahogy előjöttél a szobádból,
Elállt a szél, elbújtak a lepkék,
Zúgás helyett kongani kezdett minden,
A fülek, a fej, és a többi testrész.
Még alakulhatott volna akárhogy,
Te mégis érezted már aznap reggel,
Hogy hiába ébred fel a kerület,
Hiába tünteted el a ruhákat,
A vége az, hogy nem változik semmi,
Mert mire nyit a szempár és a kisbolt,
Lényegében minden eldőlt nélküled.