értékelés

"...mintha az előzőkben mi sem történt volna, és közben mégis rengeteg minden történt: leginkább jónéhány szemszögváltás, olyan sajátos módszerrel, amelyben a szemszöget nem az elbeszélő, hanem a megszólítottak jelentették. Ezek a szemszögváltások képezik le a kötetnek azt a rétegét, ami sokkal fontosabb azoknál a tárgyias bravúroknál, amelyekkel Závada Péter teleírta a Mészt."

8

Amellett, hogy rendkívül éles váltás az Ahol megszakad után, Závada Péter új kötete, a Mész egyúttal egy sajátos kísérlet is: a lineáris helyett egy másfajta olvasási módszert igyekszik kialakítani. Olyasmit, ami a tárgyias lírának hosszú távon rendkívül nagy hasznára válhat. A kérdés csupán az, hogy mennyire érdemes ezt kiépíteni egy olyan esetben, ahol a tárgyiasság minden szerzői profizmussal együtt csupán egy eszköz egy sokkal mélyebb személyesség eltakarására, illetve keretbe helyezésére.

Ha a Mész sajátos nyelvezetén akarom összegezni Závada Péter új kötetét, leginkább azt tudom mondani: lineáris olvasat << tárgyiasság >> személyesség << nem lineáris olvasat. Ez a reláció olyan kötetkompozíciót jelent, amelyben a versek távolságtartó tárgyiassága eleinte nem ad stabil talajt a lineáris olvasatnak. E tény ellensúlyozására az egyes versek felett a fentihez hasonló relációs jelekkel elválasztva olyan kulcsszavak helyezkednek el, amelyek lényegi viszonyítási pontok lehetnek a kötet tárgyias lírájának olvasatához. Mindez kiváló koncepció lenne. Amiért mégsem az – inkább felemás érzéseket kelt –, és ami miatt eleinte nagyon hosszasan lapozgattam tanácstalanul a Mészt, az az egyszerű tény, hogy mindeközben a kötet a személyességtől és a linearitástól sem teljesen mentes, sőt: van egy meglehetősen központi témája, ez pedig a gyász feldolgozása. Hogy egészen pontosan kihez vagy mihez kötődik ez a gyász, arra egyrészt a könyv hátulján olvasható ajánló, másrészt a szerző életrajza adna egyértelműnek ható választ (Závada még gyerek volt, amikor meghalt az édesanyja), és ez részben fedi is a tartalmat, azonban a gyász ebben a tárgyiasan felépített környezetben közel sem ennyire egyértelműen köthető egyetlen személyhez.

A tárgyiasság-tárgyilagosság ilyen módú használata persze egyáltalán nem új a kortárs magyar lírában: a telepes poétikát művelők verseiben szinte kötelezőnek hat a személyességnek és a tárgyiasságnak ez a fajta sajátos együttműködése. Így például Deres Kornélia, Krusovszky Dénes, Sopotnik Zoltán vagy Simon Márton költészetében; utóbbinak egyébként Závada – mások mellett – köszönetet mond a kötetben nyújtott segítségért. A tárgyias és a személyes líra keveredésével kapcsolatban tehát sokkal inkább kérdés az, hogy honnantól kopik el, honnantól tekinthető öncélúnak, vagy puszta marketingnek: az Instaversre kitett Tabu [2] rövid részletéről például ebben a részletében tűnik ki különösen a két mondatrész enyhén önismétlő-kifejtő jellege: „Hely vagy, amit évek / óta elhagyni készülök: egymásra / íródnak benned egy folyton / ismétlődő távozás nyomai.”

A fent említett példa ellenére Závada a Mész verseinek többségében megtalálta az egyensúlyt a tárgyiasság funkcionalitása és öntetszelgő mechanizmusa között. A kötetkezdő Akinek mondanom kéne már a címével is jelzi, hogy az itt következő verseknek nem feltétlenül egy és ugyanaz lesz a megszólítottjuk, a vers záró sorai – „Ha hozzád akarok érni,/ át kell nyúlnom az idő tükrén. / Akkor voltál az, akinek ezt most / mondanom kéne.” – pedig tökéletesen illusztrálják röviden a teljes kötetkoncepciót: az egyértelműen az anyához szóló versek inkább a kötet végén sűrűsödnek majd össze, odáig azonban hosszú út vezet, még ha az idő tükre kifejezés kevésbé tárgyiasnak, inkább misztikusnak hat is. Az átnyúlás hosszú folyamata sokszor azonos című, zárójelben megszámozott versekben történik: a beszélő eleinte bűnjelekről, tabukról, testtájakról beszél, amelyek közül talán a testtájak ciklusát a legfájdalmasabb és egyúttal a legfelemelőbb olvasni: rövidebb pillanatokra itt történik meg a test önfeláldozó jellegű öntárgyiasítása. A Testtáj-versek ezzel illusztrálják a személyességtől való leggonoszabb távolságtartást („Nem tudom, / mit kezdjünk egy ilyen tárgytalan pontossággal, / de biztos létezik valami, aminek te vagy / a legprecízebb mérőműszere.” – Testtáj [1]), ezzel hatnak annyira önsebzőnek, önsajnáltatónak, olykor önkényesnek, hogy a kötetből kiemelve akár kifejezetten rossz verseknek is nevezhetnénk őket (akárcsak a Tabu-, és a Testtáj-ciklust elválasztó Virályok sijjogását – „Sosem / árulnám el, de mostanában felcserélem / az alkalmi szókapcsolatok elemeinek / első betűit, hogy később is legyen / egymásról valami emlékük”), itt azonban sokkal inkább a gyász folyamatának a részei, ezáltal válnak kiemelkedően fontossá.

ZavadaPeter_Mesz_300dpi-626x1024Ezeknél a szövegeknél még a megszólított személye is egységesnek hat. Az ezzel kapcsolatos zavar és bizonytalanság először a Vakforma című versnél érkezik, amely önmegszólító, vagy az apához szóló versnek tűnik („Anyát is ott vesztetted el”), majd a REM-ben egy, az anya-karakterből kiinduló, ám összességében beazonosíthatatlan, és az elbeszélő képzeteivel másfelé tartó megszólítottal van dolgunk („mintha / az egypetéjű ikertestvérem lennél, akinek a fájdalmát / valami furcsa oknál fogva a távolból is érzem. / Akkor most jogosan beszélhetnék rólunk / többes szám első személyben, ahogy általában / az ikrek szoktak, de helyette megint csak / ezt a fiktív én/te-verset írom.”). Az ezek után az Accusativus-szal induló, a Zúgás-verseken keresztül a Nyestig tartó részben leginkább egy – vagy több – barátnőként tudjuk azonosítani a megszólított személyét, míg az Objekt-versekben – az ötös számú kivételével („Lassan tényleg elfelejtelek”) ez a személy teljesen mellékesnek tűnik. Itt ugyanis olyannyira az eddig megismert tárgyakra, jelekre korlátozódik az eszköztár, hogy az így létrejövő szövegek inkább hatnak nagyon általános érzelmek leírásának, mint egy-egy, a személyes gyász feloldozását segítő folyamat egy-egy fontos elemének (annak ellenére is, hogy a kötet részeként mégiscsak hozzátesznek a folyamathoz). Ezek talán a kötet legfurcsább, egyben legerősebb versei.

Az ezt követő Escape-versek elég pontos feloldozást és önigazolásokat tartalmaznak, többségében önmegszólító hangvételben, és egy újabb szűrőként vesznek részt abban a folyamatban, aminek a végét a Hellyé lassul-versek, illetve az utánuk következő záródarabok jelentik. Ebben a szakaszban az anya-karakter fontossága és megszólítottsága ismét egyértelművé válik, mintha az előzőkben mi sem történt volna, és közben mégis rengeteg minden történt: leginkább jónéhány szemszögváltás, olyan sajátos módszerrel, amelyben a szemszöget nem az elbeszélő, hanem a megszólítottak jelentették. Ezek a szemszögváltások képezik le a kötetnek azt a rétegét, ami sokkal fontosabb azoknál a tárgyias bravúroknál, amelyekkel Závada Péter teleírta a Mészt. Ebből a szempontból pedig a kötet legnagyobb újításának tekinthető tárgyias hangvétel részben nem jelent mást, mint megfelelési kényszert, azoknak, akik lehúzó kritikákkal illették a szerző előző kötetét, és tanácsokkal látták el őt a folytatást illetően. Másrészt viszont ugyanez a tárgyiasság az, ami a kötet legfontosabb, leginkább önanalitikus verseiben is jelen van: a Testtáj-és az Objekt-versekben, vagy a REM-ben.

A tárgyias hangvétel tehát annak ellenére sem hiábavaló a Mészben, hogy helyenként eltúlzott. A kötet nem-lineáris rendszerének, a kulcsszavaknak az egyenkénti értelmezése valójában mellőzhető. Már az is elég jelzésértékű, hogy ott vannak. Závada Péter új kötete a kisebb túlzásaival együtt is fontos kötet.

Závada Péter: Mész, Jelenkor, Bp., 2015

Kép forrása: juranyihaz.hu