A drámapedagógia módszerei nélkül nem lehet diákokkal foglalkozni.

 

Lapu Mari mesél egyetemi színjátszós éveiről, az inárcsi műhely alapításáról és a diákszínjátszásról. Külön köszönet lányának, Kovács Anna 

drámapedagógusnak, hogy az interjút utógondozta.

Profil kép 1

 

 

Hogy kerültél kapcsolatba a diákszínjátszással?

A kecskeméti Berkes Ferenc Kereskedelmi Szakközépiskolába jártam, ott működött egy irodalmi színpad. Buda Ferenc költő volt csoportvezetőnk, akit nagyon szerettünk. Később Szegedre mentem főiskolára, s akkor felkerestem az egyetemi színpadot. Meghatározó élmény volt számomra ez az időszak Paál István társulatában. Bennem a Petőfi-rock című előadásunk mély nyomot hagyott, de sosem felejtem el az Elektra és Termidor című darabjainkat sem.

 

Miért volt mindez fontos számodra?

Mert ez egészen kivételes időszak volt: érdekes hangulatban teltek a próbák, máshogy fogtunk hozzá a darabépítésnek, másként működött a közösség is. Sokan jöttek az egyetemi színpadhoz, többek között Solténszky Tiborral is ekkor ismerkedtem meg. Alapvetően közösségi megmozdulás volt, s tényleg mindenki egyformának számított. 1973-at írtunk ekkor, abban a bizonyos ’átkosban’ alkottunk, aminek különös jelentősége volt. Történelem szakos tanulmányokat folytattam, s élt bennem a nemzeti elkötelezettség. Sok fesztiválon megfordultunk, nagy élmény volt ebben a csapatban játszani.

 Herczeg a New Yorkban 2001

Kik voltak még csoporttársaid?

Ács János, Dózsa Erzsi, Solténszky Tibor, Árkosi Árpád, azután Keserű Imre, Papp László, Gera Magdolna, Fazekas Márta, Csitajen Tamás, Varga Gyula, Kiss Kati, Ballagi Anikó.

 

Mesélj a híres wroclawi fesztiválról, az ottani tréningről, melyen a Szegedi Egyetemisták, vagyis ti is részt vettetek!

Maga a fesztivál nagyon nagy élmény volt, én sajnos Grotowszkit nem láttam, mert nagyon sokan meg akarták nézni az előadását, és én már nem jutottam be, de láttam őt élőben. Tréningen is részt vettünk, és sok nagyon izgalmas előadást is láttunk a fesztiválon, legalábbis innen Magyarországról nézve: egyrészt provokatívak voltak, másrészt nálunk nem megszokott, más hangvételű produkciókat játszottak. Nem tudom már pontosan felidézni ezeket, mert azóta sok év telt el, de az biztos, hogy láttunk egy Lear király előadást, ami nagyon érdekes és nagyon izgalmas élményt jelentett. Állítólag kelta nyelven adták elő, s csak mécsesek voltak a színpadon. Ez nagyon erősen megragadt bennem. Láttunk egy német előadást is, ami elsősorban a provokatív jellegéből fakadóan hívta fel magára a figyelmet. Külön örömmel töltött el minket, ahogy fogadtak minket a lengyelek: borzasztóan szerettek minket, magyarokat. Némelyiknek 1956 jutott eszébe az előadásunkról. Amikor pedig énekeltük a Marseillest, egy francia fiú is velük együtt dalolt. Áhítattal és szeretettel néztek bennünket, s akkor ezek nagy büszkeséggel töltöttek el minket.

 Az emlékek őre 2013

Mennyi ideig éltél Szegeden?

Szegeden 1976-ban végeztem, de az Egyetemi Színpad már egy évvel korábban elkezdett szétesni, mindenféle problémák adódtak, és az utolsó év már nem volt annyira intenzív együttlét, mint az az előttiek. Nem mentem ki Fridlachba, Skóciába egy fesztiválra, mert veszélybe kerültek a tanulmányaim, tudniillik a hiányzásaimat a kollégiumban már nem tudták aláírni. Továbbá a hatalom felől érkező sorozatos támadások szegény Paál Istvánt is kikezdték.

 

Hogy kerültél Inárcsra?

Egy pályázat útján. Mivel a férjemmel, Kovács Gézával mind a ketten magyar-történelem szakos tanári végzettséggel rendelkezünk, olyan helyet kerestünk, ahol mind a ketten tudunk tanítani. Inárcson épp volt ilyen lehetőség. Ezt megpályáztuk, eljöttünk, és azután több okból kifolyólag itt ragadtunk. Rögtön az első perctől nagyon izgalmasnak tűnt ez a munka. Egyrészt mert nagyon sok lelkes, érdekes gyerekkel találkoztunk, akikkel jól lehetett együtt dolgozni. Külön kihívásnak tűnt, hogy meddig lehet őket eljuttatni, és szerencsére sikerült egészen sokáig és egészen messzire, s ez nagyon tetszett nekünk, így itt maradtunk és elkezdtük felépíteni ketten, Gézával az első színjátszó csoportot, az inárcsi műhelyet.

 Vonzások és taszítások

Pontosan milyen korosztállyal láttatok neki a munkának?

Ez egy izgalmas történet. Először diákszínjátszókkal kezdtünk el foglalkozni, és csak utána lettek gyermekszínjátszóink. A szegedi éveimben zajló színjátszást jónak gondoltam, s valamilyen formában, vagy ahhoz hasonlóan szerettem volna ezt gyerekekkel is művelni, de sokáig ennek nem ismertem az útját. A kezdetektől elkezdtem a diákokat felkészíteni versmondó versenyekre és ezek a diákok elballagtak ugyan, de utána is visszajártak még hozzánk. Valahogy ebből az igényből, ragaszkodásból született meg az ötlet, hogy legyen egy közös produkciónk, s elindult a színjátszókör. Eleinte versösszeállítással foglalkoztunk, még a Petőfi-rock szövegeiből is válogattunk. Csináltunk egy Amíg csak élünk című műsort. Aztán egyszer teljesen véletlenül eljutottunk Csurgóra, az országos diákszínjátszó találkozóra. Nekünk ez nagyon kellemetlen meghívást jelentett, mert nem ismertük az akkori diákszínjátszó színvonalat, és a mi emlékező műsorunk nem volt oda való. Ám abból a szempontból nagyon jó is volt, hogy ott lehettünk, mert láttuk, hogy mi az aktuális trend diákszínházi fronton. Ez erőt adott, hogy tovább dolgozzunk a diákokkal. 12-13 középiskolás lány volt ebben a csapatban, következő évben csináltunk egy szintén vegyes összeállítást, amelyben versek és mozgások keveredtek, ez a darab is eljutott az országosra. A rendszerváltás kellős közepén jártunk, 1989-et írtunk, és furcsa kérdéseket tettek föl nekünk: Most pirosak vagytok vagy zöldek?

 

Milyen előadásokat rendeztél még?

Gyerekszínjátszó előadások közül az első nagyobb átütő sikert a Bambi aratta. Örkény István és Esterházy Péter műveiből készítettünk egy sajátos összeállítást a huszadik század második felének Magyarországáról Élhettünk volna gyönyörűen címmel. Csináltunk egy előadást, Pisti címmel Örkény István Pisti a vérzivatarban című dráma alapján. Szívesen emlékszem még a Herceg New Yorkban című előadásunkra, aminek érdekessége az volt, hogy elsősorban Karinthy Frigyes Így írtok ti… című paródiakötetéből válogattunk szövegeket és a New York kávéházat használtuk, mint képzeletbeli helyszínt. Ezáltal próbáltuk megjeleníteni az adott kort: a politikai életben zajló eseményeket, és kicsit a Horthy-korszakot. Megcsináltuk Sarkadi Imre Kőműves Kelemen című drámáját. Petőfi Sándor verseire építettük Ki vagyok én? című előadásunkat, amivel Megnyertük a Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivált.

Sokféle szerkezetű darabbal foglalkoztunk, volt köztük szerkesztett anyag, regényadaptációk és persze drámák is.

 a kor

Nagyon meghatározó lehetett számodra a Szegedi Egyetemisták színjátszó korszak. Mi az, amit ezekben a tanulóévekben kaptál, s melyeket tudtad átadni aztán színjátszóid számára is?

Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Az egyik ilyen az a Paál Pisti „mániákussága”. Ő tényleg nem ismert lehetetlent, ha valamit meg akart csinálni, akkor azt keresztülvitte. Mi is hasonló módon dolgozunk: ha elkezdünk valamit, nem szívesen hagyjuk abba, és addig gondolkodunk, kísérletezünk, amíg abból nem lesz produkció. Aztán természetesen csináltunk olyan tréningeket, amiket azóta sok mindenki csinál, és nyilván azokat is hoztam magammal a Paál István-féle időszakból, valamint a szemléletet is, s mindig igyekeztünk olyan dolgokat csinálni, ami társadalmilag is fontos lehet.

 

Kikre emlékszel ezekből a diákszínházi évekből?

Keserű Imre színjátszó társam volt Szegeden, de Németh Ervin is arról a tájról származik. A kor egyik legkiemelkedőbb előadása, a Leszkovszki Albin által rendezett János vitéz volt. Emlékszem még Török Lászlóra és Török Péterre, Fodor Tamásra és Éles Bélára, Szakall Juditra. Perényi Balázs és Kaposi László azért voltak fontosak számomra, mert mindig nagyon hasznos és segítő gondolatokat tettek hozzá előadásainkhoz értékelésük során.

 

Az inárcsi műhely nagyszerű diákszínjátszókkal büszkélkedhet. Miért fontos számodra, hogy újabb diákszínjátszó-rendezői generációkat nevelj fel?

Ezek a tények kicsit önzően hatnak, de egyrészt ők adnak visszaigazolást arról, hogy volt értelme annak, amit eddig csináltam, mert nagyon megszerették ezt a tevékenységet. Másrészt, hogyha bármiben sikert érnek el, akkor az nekem is nagyon-nagyon jól esik. Ugyanúgy tudok örülni, mint hogyha én magam csináltam volna azt, és nagyon jól érzem magam a társaságukban. Sok mindenről tudunk beszélgetni ezekkel a fiatalokkal, és tényleg baráti viszonyba sikerült velük keveredni, ami úgy érzem, engem is megfiatalít.

 

Hogy tudod segíteni az ő munkájukat? Amikor ti elkezdtétek ebben az időszakban a diákszínjátszó-rendezést, akkor azért kevesebb módszertani eszköztárral rendelkeztetek. Ti magatok vettetek részt az első tréningeken, melyeket azóta örökítenek tovább. 

Mostanában leginkább azzal próbálok segíteni, hogy megnézzem azokat a darabokat, amiket csinálnak az itteni diákszínjátszó-rendezők, s viszonylag friss „szemként” vagyok jelent, s nem is vagyok ott minden próbán. Próbálok nekik tanácsot adni, abban segíteni, hogy mi hogy működik, vagy esetleg nem működik az előadásban. Ha a gyerekeknél van valami probléma, akkor arról igyekszem velük beszélni, hogy próbáljanak meg bánni velük, de tudják ők ezt nagyon jól, csak akkor mondom, ha kérdeznek. Nincsen erre receptem csak az, hogy tartom a kapcsolatot és beszélgetek velük. Nem szoktam helyettük dolgozni. Teljesen önállóan csinálják az előadásokat. Én tényleg legfeljebb csak akkor mondok nekik valamit, ha elakadnak.

 

Mi okozta a munkád nehézségét?

Eleinte, az első években leginkább az, hogy nem volt előképzettségem. A Szegedi Egyetemi Színpadban szerzett előzetes tapasztalataimba tudtam kapaszkodni, de módszertani segítségem nem volt. Ezt amolyan hályogkovácsként csináltam: úgy gondoltam, hogy az, amit csinálok jó, de mivel a visszajelzések többnyire produktívak voltak, igyekeztem kitapasztalni, hogy lehet mindezt még jobban művelni. Azután persze én is olvastam könyveket, részt vettem továbbképzéseken, tréningeken és folyamatosan alakult ez a folyamat. A legnagyobb problémát mindig az jelentette, hogy találjunk egy olyan anyagot, ami jó, ami pontosan arra a korosztályra íródott, azoknak a gyerekeknek, csoportoknak szól, s olyan, ami érdekeli is őket, megfelelő, s ne legyen se túl nehéz, se túl könnyű. Ez a legnehezebb, nekem ez állandó problémát jelent. Németh Ervin műsorfüzetekben megjelent munkái olykor segítettek ezeknél az elágazásoknál. Attól is nehéz ez, mert lehet, hogy találunk egy jó darabot, de egyáltalán nem biztos, hogy az adott csoport számára mindez megfelelő lehet.

 

Mi történik módszertanilag?

A drámapedagógia módszerei nélkül nem lehet diákokkal foglalkozni. Épp egy fesztiválon találkoztam valakivel, aki azt mondta: látom te sem a színház felől, hanem a drámapedagógia felől közelíted meg a színjátszást. Ezt annak idején nekem is meg kellett ismernem, s nyilván csak az után tudtam ezeket alkalmazni, s azóta már csak ezeket használom: a konvenciók, drámajátékok is előkerülnek a próbafolyamat során főként szerepmegközelítésben, s nálam így születnek meg az előadások.

 

Mi az ami szerinted egyedivé teszi a diákszínjátszást?

Erre nincs pontos válasz, szerintem az, ahogy felépül: az egymást követő generációk egymásba érnek és kialakult egyfajta közösségi kohézió is, ami összekapcsolja az ő munkájukat és összetartja a csoportokat. Nálunk most egészen sokféle generáció dolgozik együtt, hiszen épp nyolc éves kortól vannak gyerekcsapataink és a legidősebb felnőtt színjátszó pedig harminckét éves. Nagy a korkülönbség, ám mégis olyan, mintha egymásnak adnák a kilincset ezek a fiatalok. Ismerik egymás múltját, a hagyományokat. Szivák-Tóth Viktorék, akik itt nőttek fel, már csoportokat vezetnek. Ennek van összekapcsoló ereje is, hisz maguk is ezt élték meg annak idején, s ezt is próbálják átadni, nyilván szűrve a tapasztalataikkal.

 2003. Kőműves Kelemen

Diákszínjátszó-rendezőként, mi volt a legkedvesebb élményed?

A legjobbak közé a már emlegetett nagyon kedves gyerek- és diákszínjátszó előadások tartoznak. Volt egy-egy nagyon kellemes fesztiválélményem is, és az országos találkozók is nagyon jól sikerültek.

 

A XXI. században szerinted mi haszna a diákszínjátszásnak?

Mindig azt szoktam mondani, hogy az már önmagában hasznos, ha egy erős közösség tagja egy 14-18 év közötti fiatal, mert sok rossztól megmenti őt. Ezek a diákok megérzik a közösséghez való tartozás élményét és erejét, ami nagyon fontos. Heti rendszerességgel valami olyat csinálnak, ami mindenképpen értelmes és érdekes. Nem utolsó sorban baráti közegben is vannak, rengeteg olyat megtanulnak, amit később a mindennapjaikban is tudnak majd hasznosítani. A személyes kommunikációjukra, személyiségük fejlődésére biztos nagy hatással van mindez. Nekem nem volt olyan színjátszóm, akire valaha rossz hatással is lett volna a színjátszás. Ellenkezője viszont nagyon-nagyon sok volt. Többek például görcsösek voltak, de magabiztosak lettek azáltal, hogy elkezdték ezt a színházi és egyben pedagógiai folyamatot. Befogadóbbá váltak a másik irányába is, jobban tudták támogatni társaikat. Sokszor a szülők az évzárón mondják, annyira jó, hogy a színjátszók egymással jóban vannak, de nemcsak a próbákon, hanem azon túl is barátok és összejönnek esténként, és van beszélgető közegük, amihez tudnak tartozni, s közben még műveltebbek is lesznek.