Frank és Büdös már sok-sok éve együtt csöveztek. Maguk sem tudták már, hogyan váltak hajléktalanná, de annak a bizonyos lejtőnek az aljára nemhogy gyorsan lecsúsztak, hanem inkább szabadesésben zuhantak, egyenesen a szokásos sikátorukban lévő kartonlapokra, amiken ülve a haldokló emberi jószándékra bízták magukat, egy kis apró reményében. A járókelők nagy része persze rájuk sem nézett soha, de néha akadt azért valaki, aki egy kis aprót dobott az előttük lévő McDonald’s-os pohárba.

Harmincas éveikben jártak, de – ahogy az a lecsúszott alkoholistáknál lenni szokott – sokkal többnek néztek ki. Koszos ruháik, szakálluk és hosszú, beszakadt körmeik nem árulkodtak túl nagy higiéniai ápoltságról.

Frank eleinte utcai zenéléssel próbálta összeszedni azt a pár dollárt, amiből aztán mindig szalámit, zsemlét és vörösbort vett. Egy ócska gitárral, de a csavargók között híresen kellemes, Elvis Costello-ra emlékeztető hangjával saját szerzeményeket adott elő, míg Büdös egy hidegebb téli éjszaka tűzifa hiányában a hangszert hőenergiává nem alakította. A hontalan körök azóta is úgy emlegetik az ezt követő időszakot, mint „a negyvenkét és fél nap, mikor Frank és Büdös nem szóltak egymáshoz”.

Mindettől eltekintve Büdös megbecsülte társát, hiszen senki más nem akart vele barátkozni, aminek okát már beceneve is sugallja. Ez a gúnynév a közeli hajléktalanszállón ragadt rá, szóval el tudják képzelni milyen bűzt áraszthat az, akit még a húgy, cefre és mosdatlan hónaljak szagának közepette is Büdösnek keresztelnek. De nem volt ezzel gond, Büdöst nem zavarta a név, nem ragadt belé sok ész, így talán fel sem fogta ennek őrá ható negatív kritikai tartalmát.

– Ma ünnepelünk! – jelentette ki egy napon Büdös a papírpohárban lévő bevételt számolgatva.

– Mit? – érdeklődött társa unottan.

– Születésnapom van! Április huszonötödike.

– Huszonhatodika van. Nem tegnap volt a születésnapod?

– Huszonötödikén, vagy huszonhatodikán, nem emlékszem már. Ma ünnepelünk!

– Rendben – hagyta rá Frank, majd fakó baseballsapkáját arcába húzva pihenésre hajtotta fejét. Hozzászokott már Büdös hülyeségeihez, valamint ahhoz, hogy sokszor talál ki lehetetlen dolgokat. „Biztosan csak unatkozik, hiszen valóban nem túl izgalmas itt ülni és az emberek lábait figyelni minden nap.” Így próbálta felemelni barátját a szellemi ranglétrán, de mindenki tudta, hogy csak ódzkodik kimondani azt, hogy a barátja egy marha.

Büdös huszonkét dollárt és hetvenkilenc centet számolt meg a pohárban. (Ez persze korántsem jelentette azt, hogy valóban annyi volt benne.)

– Mindjárt jövök – bökte meg barátját, de az már el is aludt. A gyakori másnaposság és a hideg éjszakák miatti kialvatlanság felruházza az embert a szemhéjak leeresztése után történő, azonnali álomba merülés képességével.

Büdös a szemben lévő boltba tartott, amihez a geometriailag legrövidebb útvonalat választotta a négysávos úton keresztül. Tenyerében a pénzt újra átszámolva kelt át a dudálások, fékcsikorgások és nyomdafestéket nem tűrő szidalmak alkotta szimfónia közepette. A túlsó padkát majdnem elérve egy tízcentes hullott ki az ujjai közül és majdnem a csatornába gurult, de ő akciófilmbe illő vetődéssel hárította el a veszélyt. Feltápászkodott, és oldalra kapva a fejét, egy éppen hevesen fékező, régi Dodge szélvédője mögül kihajoló, goromba emberre lett figyelmes.

– Hé, faszfej! Nem takarodnál végre le az útról?!

Büdös nem méltatta válaszra a szidalmat, viszont ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy a Dodge madárürülékkel teli szélvédőjét egy kis apró reményében tisztára pucolja. A sofőr „Húzz már a kurva anyádba!”-szerű, ideges dudálásokkal kísért felszólításaira azonban elvetette az ötletet, és úriasan távozott az aszfaltról.

A boltba betérve minden figyelmet magára vonzott, beleértve az eladóét (aki nem először látta) és a négy-öt vásárlóét is. Büszkén húzta ki magát, mikor látta, hogy mindenki rá mutogat, és a nevét pusmogják.

Lám, őt mindenki felismeri – gondolta. Kisebb hírességnek érezte magát, hiszen mindenki tudta a nevét a boltban. És lám, már rohannak is kifelé, hogy elmeséljék a szeretteiknek, hogy kit láttak. De miért fogják be az orrukat? Na, mindegy!

Nem volt ismeretlen a szeszesitalok felé vezető út számára, nyomban arra vette az irányt és a legalsó polcon meg is találta a whiskey-t, ami belefért a huszonkét dollár, hetvenkilenc centes költségvetésbe, ugyanis csak huszonkettő ötvenbe került. Bort szoktak inni Frankkel mindig, de aznap ünnepeltek, ezért választott Büdös „minőségi” italt. A pulthoz csoszogva nem értette, de inkább szóra se méltatta, hogy az eladóként működő fiatal fiú miért az orráig húzta a pulóverét. Büdös letette a whiskey-t a pultra, mire az eladó közölte vele:

– Huszonhárom dollár, hetvenöt cent.

– De a polcra huszonkettő ötven volt kiírva! – erősködött a hontalan.

– Biztos rosszul van kiírva, de a rendszer szerint ennyibe kerül – magyarázkodott az eladó, pulóvere szövetén át.

– Várjon, hátha van nálam még annyi! – kezdte kutatni Büdös a zsebeit, de jól tudta, hogy ha lenne, már elitta volna. Az eladó türelmetlen toporzékolásától kapkodva nyúlt minden zsebébe, de mindegyik alján csak az ujja jött ki egy-egy lyukon keresztül. – Pillanat! – kért még időt, hogy a belső zsebeit is átkutathassa, de az eladó nem bírta tovább és engedett Büdös javára:

– Mindegy, vigye el úgy, csak menjen már!

– Komolyan? – csodálkozott a csavargó.

– Komolyan, csak vigye már!

Büdös vállat vonva rakta a pultra a pénzt, fogta az üveget és kisétált. Lám, milyen előnyökkel jár a hírnév – gondolta.

Boldogan rohant át az úton, ismét fékcsikorgás és dudák dallama kísérte az útját. Törzshelyükhöz visszaérve azonnal felverte barátját szokásos délutáni sziesztájából, és a kezébe nyomta az üveget.

– Nézd, mit vettem! – dicsekedett, miközben leült a helyére.

– Whiskey… – nyögte Frank, meglepődöttségét szándékosan rosszul színlelve.

– Ja. Mondtam, hogy ünnepelünk! Hónapok óta nem ittunk whiskey-t! Nyisd ki!

Frank letekerte a kupakot és ránézett barátjára, aki egy bolond ártatlanságával mosolygott rá. Megemelte az üveget és Büdös szemébe nézve felköszöntötte őt (holott a születésnap aktualitását sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudta).

– Boldog születésnapot! – mondta és meghúzta az üveget. Odaadta társának, és ő is meghúzta. Lényegében így telt el a nap hátralévő része, ittak, amíg el nem aludtak, és aludtak, míg fel nem verte őket a reggeli első autók robaja.

Kínzó, de már megszokott másnaposság érzésével tértek reggel magukhoz. Frank a hasára tette a kezét, éhség gyötörte. Kiflin, zsemlén, szalámin járt az esze, de nem volt semmi pénzük. Belerúgott egyet kellemesen horkoló barátjába.

– Ébredj! Menjünk el az ingyen konyhára!

– Mi?

– Menjünk enni! Éhes vagyok!

– Oké – mondta Büdös, majd mikor feltápászkodott, meglátta a fekhelye mellett lévő üveget. A tegnap vásárolt italnak csak a fele fogyott el, és ez mérhetetlen boldogságot kölcsönzött Büdösnek, aki ezt egy kiáltással kívánta mindenki tudtára hozni. – Maradt még whiskey! – üvöltötte teli torokból, két kezét bajnokian a feje fölé emelvén. Megragadta az üveget, és mint a vizet, úgy kezdte el kortyolni. Frank is tudott inni rendesen, de azért ezt ő is tátott szájjal szemlélte. Másnaposan ehhez azért kell némi gyomor.

– Menjünk már enni! – mondta végül kissé nyűgösen, mikor megunta Büdös vedelését.

– Inkább igyunk előbb, így nem érezzük majd olyan szarul magunkat!

Az üveg Frank kezébe került, aki pár óra múlva már azon kapta magát, hogy megint részeg, de éhsége csillapítatlan maradt. Ott ültek szokásos helyükön, a szokásos McDonald’s-os pohárral maguk előtt és ittak. Gyorsan telt az idő, és mire feleszméltek, beesteledett. Megint egy nap ment el az ivással, megint egy teljes nappal kerültek közelebb kicsit sem rettegett halálukhoz.

– Idd ki! – mondta Büdös, és barátja kezébe nyomta az üveget, melynek alján még egy emberséges korty lötyögött. Frank vállat vont és ellenkezés nélkül egy huzatra leöntötte az addigra felmelegedett, ízetlen nedűt igénytelen piákon megvénült torkán. Az palack kicsúszott az ujjai közül és üveges csörömpöléssel gurult arrébb. Az utolsó korty Frank elméjét arra a szintre röppentette, ahonnan már nem volt visszaút az elalváshoz. Oldalra nézve látta, hogy Büdös szeme is ragad lefele, így álomra hajtotta a fejét. Jobb helyekről, jobb piákról, kellemesebb életről álmodott. Nem kellett neki tökéletes élet, csak elviselhetőbb. Szinte minden éjszaka álmodozott ilyesmiről, úgy érezte, hogy neki még valamit tartogat az élet. Az nem lehet, hogy így kell leélnie egy egész életet. Ilyen nyomorúságosan, ilyen vakmerően.

– Maradt még whiskey! – rázta meg a környéket Büdös örömteli üvöltése, ami egyben Frank reggeli ébresztéséül is szolgált, és mosolyfakasztó álomvilágából visszacsöppentette őt a lehúzó, könyörtelen valóságba.

– Miről beszélsz? Én ittam meg az utolsó kortyot! – erősködött Frank, miközben álmos szemeit bolond barátjára emelte.

– Akkor ez itt micsoda? – nyújtotta Büdös az üveget Frank elé.

– Biztos egy másik üveg. Valaki itt hagyhatta.

– Ki hagyna itt egy fél üveg whiskey-t két csövesnek?

– Nem is tudom… Bárki? – gúnyolódott Frank.

– De ez ugyanolyan üveg, mint a miénk volt!

– Oké, akkor meg valaki szórakozik velünk. Na, hagyjál aludni! – Azzal Frank átfordult a másik oldalára, és másnaposan, sajgó fejfájásával küszködve próbált újra álomba merülni. Hallotta, ahogy barátja a pohárban lévő aprót számolgatja, majd odaszól neki.

– Hozok valami kaját, utána megisszuk a whiskey-t!

Nem érkezett válasz Franktől, de pár perc múlva már a szokásos szalámis zsemlét majszolták kisgyerekekre hasonlító élvezettel. Hozzászoktak már a kétnaponta evéshez, és kimondhatatlanul jól tud esni ilyenkor bármi, ami ehető. Főleg ha másnapos az ember…

A kevéske, de legalább nem hizlaló reggeli után Frank megfogta az üveget, kinyitotta és beleszagolt. A whiskey frissnek tűnt, pedig két napja vették. Nem értette, de nem is érdekelte, hogyan történhetett ez. Igaz, részeg volt, de tisztán emlékszik rá, hogy kiitta az üveget. Vállat vonva kortyolt bele a gondfelejtő italba, majd átadta Büdösnek is. Pár óra múlva, az üveget ismét kiürítve, részegen aludtak el a naplementében, így már nem hallhatták a munkából hazafelé siető emberek lenéző megjegyzéseit.

Másnap reggel Frank társának rángatására nyitotta ki csipás szemeit.

– Ébredj már! – harsogta Büdös izgatottan, tekintetét Frank olyannak látta, mint aki rémeket lát. Utoljára akkor vágott barátja ilyen arcot, mikor a sarkon láttak felborulni egy teli sörösüvegekkel megrakott teherautót, aminek rakománya csörömpölve terítette be habbal az egész kereszteződést. Szerencsére nem kellett összevarrni Büdös ajkát, miután a földről sört szürcsölve egy üvegszilánk megvágta.

– Mi a bajod már megint? – kérdezte Frank nyűgösen.

– Azt hiszem… csoda történt…

– Mi?

– Csoda történt, isteni csoda! Maga az Úr áldott meg minket!

– Miről beszélsz? – ült fel Frank.

– Az üveg! Megint félig van! Én mondom, ez egy isteni jel! Az Úr megáldott minket!

– Haver! Téged tizennégy évesen kicsaptak egy egyházi iskolából, mert megdugtad az egyik apácát! Szerinted, ha van Isten, ezek után még meg is áld?!

Büdös elfordult, lehajolt, majd a félig teli üveggel a kezében fordult vissza.

– Akkor ezt mivel magyarázod? – kérdezte. Frank elvette az üveget hisztérikus megtérésbe kezdett társa kezéből, és gondosan szemügyre vette, tartalmát megszagolgatta.

– Most már biztos, hogy valaki szórakozik velünk. Biztos Csibész Joe, mert a múltkor leloptad a lábáról a fél cipőjét, amíg aludt.

– Kellett egy cipő, mert a sajátom elhagytam – mentegetőzött Büdös. – De szerinted ezért a csavargó úgy büntetne meg, hogy napokon keresztül piát ad nekünk? Inkább meginná ő!

Talán ez az első értelmes gondolata Büdösnek hetek óta – gondolta Frank. Hiszen ez így nem logikus. A csavargók elveszik egymás cuccait, nem pedig jótékonykodnak. Főleg nem rosszindulatból. De akkor mivel magyarázható ez az egész?

Frank próbaképp meghúzta az üveget és friss, zamatos, ámde továbbra is olcsó whiskey csúszott le a torkán.

– Na? Jó? – érdeklődött Büdös hatalmasra tárt szemekkel és gyermeki kíváncsisággal.

– Semmi baja.

– Hát, akkor igyunk! – azzal Büdös kikapta társa kezéből az üveget és újfent vedelni kezdett. Csibész Joe fél pár cipőjének sikeres ellopása óta nem volt ilyen boldog.

Újra inni kezdtek hát, berúgtak, elaludtak, és nap nap után arra keltek, hogy az üveg újra félig van. Kipróbálták azt is (Büdös heves tiltakozása ellenére), hogy nem isznak belőle, csak úgy hagyják, ahogy van, ugyanúgy félig tele maradt. Bármit csináltak vele, az üveg félig tele volt reggelre. Frank egyik nap kitalálta, hogy miután megitták a piát, fennmarad éjszaka, hogy megnézze, mi történik az üveggel, ez azonban nem sikerült, mert a részegség miatt szemhéjai ólomsúlyként csapódtak le.

Egy napon aztán arról kezdtek vitázni, hogy mit csináljanak ezzel az üveggel. Persze egy Büdös-féle csavargónak minden vágyát teljesíti egy ilyen varázslatos tárgy, de Frank eszébe jutott, hogy ebből akár profitálhatnának is, és akkor kitörhetnének ebből a nyomorúságos életből.

– De mégis ki venné meg? Ki hinne két csövesnek? – kérdezte Büdös, miután Frank azzal az ötlettel állt elő, hogy túl kellene adniuk rajta.

– Nem tudom, de szeretném azt hinni, hogy egy ilyen egyedi tárgy ér is valamit.

– Azt hiszed, csak besétálsz valahova és elmondod, hogy van egy soha ki nem ürülő whiskey-s üveged? Kidobnának mindenhonnan, még mielőtt befejezed a mondatot.

Frank gondolkodóba esett, belátta, hogy Büdösnek igaza van. Nem a tökéletes egzisztencia lehetőségét látta az üvegben, csak egy kis könnyítést. A fenébe is – gondolta –, olyan rég ettem rántott húst! Nem létezik, hogy egy ilyen csodatárgy ne érne milliókat! A gondolatok forgatagában észre sem vette, hogy Büdös ismét inni kezdett, majd őt kínálta az itallal.

– Igyunk rá egyet, hátha akkor eszünkbe jut valami! – mondta biztatóan.

– Rendben.

Azzal ismét berúgtak és elaludtak, majd reggel felkeltek, és az üveg megint félig volt. Így ment ez napokig, mire Frank már kezdte unni a dolgot, de Büdöst soha nem látta még ilyen boldognak. Látta rajta, hogy félkegyelmű, ámde alkoholista barátja minden álma teljesült azzal, hogy minden nap whiskey-t ihat. Frank agyát azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy vagyon ellenértékeként megváljon az üvegtől.

Egy este, mikor már mindketten távol álltak a józanságtól, Büdös épp az utolsó kortyot itta ki az üveg aljáról, mire Frank elkérte tőle az üveget.

– Add ide! Támadt egy ötletem!

– Nem! Ide tesszük szépen az ágyam mellé (a kartondobozokra terített, ismeretlen eredetű sárgás, vöröses foltokkal teli matracot hívta az ágyának), hogy reggelre megint szépen megteljen!

– Eleget ittál már! – förmedt rá Frank. – Add ide, és annyi pénzt hozok érte, amiből sokkal jobb piákat ihatunk, és jobb kajákat ehetünk a szalámis zsemlénél!

– Nem! Nekem ez így tökéletes! – szorította meg az üveget Büdös, mire Frank megpróbálta kitépni a kezéből. Dulakodni kezdtek, elcsattant pár lányos pofon is és egy-két szitokszó. Az elhaladó járókelők csodálkozva nézték az üres üveg birtokjogáért élet-halál harcot vívó két hajléktalant. Így ment ez percekig, de egyikük sem tudott győzedelmeskedni a másik felett. A harcnak végül az vetett véget, hogy az üveg kicsúszott Frank kezéből, mikor Büdös éppen a falnak vágta barátját, és csörömpölve tört szilánkokra a flaszteren.

– Neeeee! – kiáltott torkaszakadtából Büdös. – Most nézd, mit csináltál! Tönkretetted a tökéletes életünket!

– Ez neked tökéletes élet?! Egyik napról a másikra élünk! Ha egy nap nem jön össze elég apró, akkor aznap nem eszünk! – kelt ki magából Frank is. – Én csak ezen akartam változtatni, te idióta! Élet ez?!

– Nekem ez tökéletes volt! Mindenki idiótának néz, pedig csak azt csinálom, amitől jól érzem magam. Kevésbé idióták talán, akik minden reggel korán kelnek és dolgozni indulnak, hogy a munkahelyükön ugráltassák egész álló nap? Mindezt csak egy kis szánalmas fizetésért, amit a csalfa feleségére költhet, meg a hálátlan kölykeire. Mert ezt csinálják az emberek. Halálukig! Nekünk mindenünk megvan, szabadok vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk, és ott vagyunk egymásnak. Egyszer mosolyog ránk a szerencse ebben a kurva életben, és te máris azon mesterkedsz, hogyan teheted pénzzé.

– Látod? Ezért nem barátkozik senki veled! Mert egy szánalmas barom vagy! – vágott vissza Frank, de belül valahol tudta, hogy Büdösnek teljesen igaza van. Nem értette, hogy miért akar ebből az egészből kitörni, csak valahogy úgy érezte, hogy ő ennél többet érdemel, hogy nem ezt az életet szánták neki. Úgy érezte, valami hiányzik az életéből. Miközben lefeküdt verekedéstől sajgó testével és vérző orrával szokásos fekhelyére, édesanyja jutott eszébe. Vajon mit mondana, ha még élne és látná, mivé lett oly különlegesnek hitt, egyetlen fia?

Büdös is lefeküdt, feldagadt szemeit lehunyta, és szinte azonnal álomba merült. Egymásnak háttal, a kartonlap szélein belül, a lehető legnagyobb távolságot tartva aludtak, az ittas elméjük alkotta fantasztikumvilágban szárnyalva tudomást sem vettek a külvilágról.

Alkarját ért csattanás ébresztette Büdöst másnap reggel. Lenézve észrevette a csupasz bőrén éktelenkedő fehér foltot, majd a fölöttük tanyázó galambokra tekintve meg is állapította eredetét. Életmódjukat tekintve nem csalt komolyabb fintorgást Büdös arcára az ajándék, de egy laza mozdulattal még alvó barátjának kabátjába törölte. Álmos szemeivel körbenézve szinte felkiáltott, mikor meglátta a fekhelye mellett sértetlenül álló whiskey-s üveget félig tele az áhított folyadékkal. Kezét szája elé tette, hogy csillapítani tudja akaratlan üdvrivalgását. Felemelte az üveget, méregette kicsit, nem hitt a szemének: Nincs rajta egy karcolás se! A folyadékon átnézve megcsillant a reggeli éles napfény és barna ragyogást festett Büdös piszkos, borostás arcára. Letekerte a kupakot, beleszagolt és megízlelte az üveg tartalmát. Újra boldog volt, újra csillapíthatta alkoholista elméjét az olcsó löttyel.

Oldalra fordult, hogy felkeltse a neki háttal, kabátján elkent madárszarral nyugvó Franket, ám ekkor eszébe jutott a tegnapi veszekedésük és az, hogy az üveg hatalma hogyan tette tönkre addig olajozottan működő barátságukat. Fontos társnak érezte Franket és tudta, nem veszítheti el. Az üvegre nézve felvillant a feje fölött lebegő villanykörte és tudta, mit kell tennie.

Fél óra múlva ébredt Frank, de Büdös sehol sem volt. Fekhelye üresen tátongott, Frank félve gondolt arra, hogy barátját esetleg elveszítette a tegnapi vitájuk miatt. Felült és a falnak dőlve várta, hogy az álom elhagyja csipás szemeit. Korgó gyomra az utcai élet zenéjeként csengett ismét, mintegy figyelmeztetve őt arra, hogy eljött a szalámis zsemle ideje.

– Frank! – hallatszott a kiáltás az út túloldaláról. Frank odakapta a fejét és meglátta barátját az úton a szokásos fékcsikorgások közepette átkelni, kezében egy gyönyörű akusztikus gitárral. A hangszer testén szinte vakítóan csillant meg a napfény, állapota kifogástalan volt.

– Azt honnan szerezted? – kérdezte Frank gyanakodva, mikor barátja közelebb ért. – Ugye nem loptad?

– Nem. Elcseréltem az üvegre. Tessék! – Azzal átnyújtotta a gitárt, és Frank úgy nézte, mint egy gyermek a karácsonyi ajándékokat kibontásuk közben.

– Milyen üvegre?

– A varázsüvegre.

– De azt tegnap eltörtük.

– Tudom, de valahogy ma mégis ott volt az ágyam mellett. Aztán eszembe jutott, hogy Eddie a hangszerüzletben nagy piás, szóval elcseréltem vele.

– Elhitte, amit mondasz? Hogy minden reggel újratelik az üveg?

Büdös a fejéhez csapott.

– Azt elfelejtettem mondani neki.

– Akkor mit mondtál neki? – csodálkozott Frank, és összeráncolta szemöldökét bolond barátját hallgatva.

– Hát hogy adjon egy gitárt ezért a fél üveg whiskey-ért. Ő meg adott, mert be volt rúgva.

Frank megölelte barátját, behangolta a hangszert, és játszani kezdett. Az emberek felfigyeltek a tehetséges utcazenész játékára, és mindjárt gyorsabban telt meg a papírpohár. Több zsemlét ettek, mint valaha, több olcsó bort ittak hozzá és tudták azt is, hogy whiskey-t a legalsó polcról többet ne vegyenek. Minden napjuk tökéletesen és könnyen telt, Frank is nyugodtabban aludt, élvezte, hogy újra játszhat. Zavartalanul múlt az életük, míg két hét múlva Büdös ismét fel nem keltette Franket egyik reggel.

– Frank, ébredj! Ma ünneplünk! Születésnapom van!