Az internet tanúsága szerint a pszichológiai értelemben vett viselkedésminták általában négy csoportba rendeződnek. Szeptember 10-én a Műút folyóirat és a Műcsarnok közös estjének szerzői is éppen négyen voltak, de hatékony analízisükhöz köteteiket sem árt majd kézbe venni.

2

Ahogy a helyszínre érek, megilletődve észlelem, hogy máris egy produkció közepébe csöppentem: a bágyadt fényben Béki István olvassa fel a Jelentést, Dukay Nagy Ádám gitározik, Egressy Zoltán dobol. Eszembe jut, hogy az esemény ismertetője örömzenét ígért, azt viszont csak a végére, ezért aggódom, hogy késésem vészesebb, mint hittem. Miközben a világítás speciális effektként is felfogható módon villan egyet-kettőt, Béki megjegyzi, hogy tulajdonképpen még itt sincs, „aki az egészet koordinálná”. Megnyugszom. Úgy tűnik, a lényegről nem maradtam le.

Az emlegetett moderátor, vagyis Kabai Műút-szerkesztő Vagy Micsoda Lóránt rövidesen Nyerges Gábor Ádám kíséretében fut be, és megköszöni, hogy a „ratyi idő ellenére” ilyen sokan eljöttek. Önkritikusan hülyeségnek minősíti a Viselkedésminták címet, aminek kiötlésében maga is részt vett, ugyanakkor leszögezi, hogy nincs ezzel semmi baj, hiszen hamarosan tényleg négy különböző attitűdöt tanulmányozhatunk. A hozzájuk tartozó személyeket az köti össze, hogy új könyveik (három verseskötet és egy regény) a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre, illetve Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra váltak elérhetővé.

Kabai nem tagadja, hogy Béki István versgyűjteménye, a Magatartás áll hozzá a legközelebb. A kivételezés leplezetlen jeleként feltűnően az asztalra állítja az általa szerkesztett, „gyönyörű kis könyvet”, aminek beltartalmától még inkább „elment”, mint küllemétől. Az erotikus részleteket jótékony homályban hagyva tér át a szerző legutóbbi produktuma (Bonctan) és a Magatartás között eltelt tizenkét „rohadt hosszú évre”, a csend okát firtatva. Béki a Műcsarnokban ellátandó feladataira és az apaságra („egy gyerek tizenkét kötettel is felér”), valamint a támogatás és a népi szürreális vonal trendiségének hiányára hivatkozik. Az írás számára olyan, mint a kertjét gyomláló parasztember tevékenysége, a forma is e kétkezi munka ritmusát rejti. „Talán ezt is csak én értem”, jegyzi meg, a kérdezőben azonban partnerre talál. Reméli, hogy majd azért elismerik művét, amelyből zene nélkül nem szeretne ízelítőt adni, de minimális nyomásra mégis megteszi.

Dukay Nagy Ádám szintén több mint tizenkét évet várt a Titokbhakta kiadásával, amire prózai magyarázattal szolgál: a Hosszú eltávot követően – ahogy egyébként most is – vers nélkül maradt. Az ötvenkilenc darab nála soknak számít, már kevesebbnél is úgy érezte, hogy elkészült, de nem szaladt a lehetőség után. A költemények önállóan is jobbnál jobb lapokban tűntek fel, a publikációs listára pedig szükség is volt, mert a korábbi Nemzeti Kulturális Alapnál „kicsit rossz volt a pedigré”. Végül együtt is átcsúsztak. Kabai rátér a fura címre, ami Dukay bevallása szerint is kicsit torz, helyesen ugyanis Titkos bhakta lenne. (A szó a hinduizmusban a bhaktit, vagyis az istenség iránti áhítatos odaadást gyakorló egyént jelenti. ) Ezzel az elnevezéssel a Krisna-tudatra áttért George Harrisonra utal, aki mestere kérésére nem vette fel a dhotit, vagyis a hagyományos öltözetet, hogy saját lezser stílusában terjessze a szellemiséget. Ez olyan jól sikerült, hogy a világ Krisna-templomaiban ma is az ő szerzeményére húzzák szét minden reggel az oltár előtti függönyt. Dukay lelkesen mesél a számára legszimpatikusabb Beatle-ről, definiál néhány Krisnával összefüggő kifejezést (mūrti, kirtan) és hangszereket (harmónium, mridangam, karatal) ismertet behatóan. Egyebek mellett kiderül, hogy Harrison élete vége felé mindig magával hordott két apró ukulelét, hogy ha kollégába botlana, együtt játszhassanak.

A szőrös szívű házigazda mindenáron szeretné a hallottakat a kötethez kapcsolni, de erre irányuló kísérlete a Dukay Krisna-tudattal való ismerkedésének történetébe torkoll. Kabai nem is erőlteti tovább, inkább a Titokbhaktában érződő keserűségről érdeklődik. Ennek jelenlétét a költő nem vitatja, de úgy érzi, inkább csak artikulálja azt, még ha van is benne némi düh. Friss szövegeiben az eleganciát és az egykor titokban űzött wing tsun korlátozott mozgásterét igyekezett visszaadni. A kezdődő harcművészeti értekezést Béki félbeszakítaná, mert ő másképp tudja, de Dukay szemrebbenés nélkül folytatja. Írásait a „szűk állások” stimulálták, de egyes pillanataikban mégis mintha „több tüdő sóhajtana fel egyszerre, mint amikor a HÉV-ről végre leszáll egy zűrös manus”. Illusztrációként például a Hírhasáb szolgál.

5

Nyerges Gábor Ádám az – esetében elmaradt – szünet helyett grafomániájáról kénytelen számot adni, ami időszakosan támad, olyankor viszont számos párhuzamosan futó munkát eredményez. Az így felhalmozódott anyagok aztán hajlamosak gyors egymásutánban megjelenni. Kabai a legújabb kiadvány, Az elfelejtett ünnep koncepciózus jellegére kérdez rá. Nyerges, mint alanyi költő 2011 és 2013 között „relatíve szarul érezte magát a bőrében, ami viszonylag egységesen szar hangulatú versekben nyilvánult meg”. Ezután szeretett volna visszanyúlni a „dilettáns kiskamaszként” követett eszményéhez, lehetőleg a hozzá nem értést levetkőzve. E törekvés két év alatt negyven verset hozott, amiből harminckettő került be a kötetbe, már ha tényleg annyi, mert a matekkal akadnak gondok. Ünnep alatt nem azt érti, amikor „veszekszünk, hogy milyen iPhone-t kapjunk”, hanem a szorongás nélküli nyugalom röpke, „áldott állapotát”. És akkor az elfelejtett szó már nem is igényel elemzést. Kicsit ebbe a hangulatba is belekóstolhatunk egy-két vers – köztük a Nem lesz veled erejéig.

Az utolsó interjúalany Egressy Zoltán, aki „állítólag regény”-ében, a Lila csík, fehér csíkban, Törőcsik András labdarúgóról, a rajongás természetéről, a gyermeklétről, felnőtté válásról és sok másról írt, legalábbis Kabai hosszú bevezetője szerint. Egressy saját magát tekinti gyermekkora hősének, ezért úgy véli, Törőcsik csak látszólag a – számos valóságelemet tartalmazó – könyv középpontja. Nevetve idézi fel, hogy tizenegy évesen élete első traumájaként élte meg kedvence argentínai kiállítását, és Törő kudarcai később is sokként hatottak rá. Az ő személyes csodálata egyébként önmagában nem irodalmi alapanyag, de a leválás és az utólagos reflexió már igen. Kabai valamin nagyon összemosolyog a beszélővel, majd amikor ismét hozzá kerül a szó, a közönség figyelmét is felhívja a jókedv kiváltójára, Egressynek a borító belsején elhelyezett lila-fehér mezes kiskori fényképére.

4

Arra kíváncsi továbbá, hogy Egressy új könyvével tudatosan szakadt-e el drámaíró énjétől. A szerző úgy látja, a Lila csík, fehér csík minden korábbi írásához képest más, szabadabban belekerültek olyan dolgok, amik közben jutottak az eszébe, ráadásul befejezésével mintha letett volna egy terhet. Mindenkinek a falán van gyerekkorában valaki, akit később eltávolít onnan, Törőcsik viszont számára ennél több volt: az állandó majdnem siker és elbukás szimbóluma. Kisfiúként is érezte, hogy neki semmi nem fog sikerülni, és perverz módon pont ezt a fájdalmat szerette benne igazán. Kabai a „néplélek”, vagy inkább az általános „balfaszság” tükröződését fedezi fel mindebben, különösen Törőcsik 1980-as autóbalesetében, amely megakadályozta, hogy bekerüljön a világválogatottba. Egressy ezen alkalomra tartogatott szövegrészlete egy véletlen felnőttkori találkozást elevenít fel a nagy ideállal – amire egyébként soha nem vágyott, sőt igyekezett azt elkerülni.

Az idézetet rövid szünet követi, majd az estet keretbe foglalja Béki István – mikrofonpróbát is a műsor szerves részévé avató – zenés felolvasása. Kabai Lóránt ígérete ellenére sajnos mégsem táncol, ezért kissé csalódottan távozom.

A szerző fotói