a szavak befelé álló pengékkel hasítanak szerteszét.
összeomlok belül, a testem emberi tartalék, ami nem képes, nem színes.
nevetések visszhangjai kísértenek haza.
negatívan íves a viccet mondó híres szám, ami a zárt feszüléstől laza.
csendben osonok, becsukott szemmel, elszórt üvegszilánkokra egyensúlyozva.
én akarom, hogy fájjon, és mikor már a mélybe süllyedtem,
kapálózok kifelé a lyukból, hátha kapok egy kis segítő kezet.
folyamatos az őrlés, a feldolgozás, örökös a belső szétfeszülés,
de ki nem tör a gőz, le van már rúgva az összes csavar.
és egyben ordibálok, mint egy gödörbe esett gyerek,
aki azt várja, hogy felemeljék, neveljék.
….
miután kinevettek, és én is saját magam, átölelve mutatnak nekem égen keresztül repülőket, ők a boldogok. ezzel egy időben rosszkedvem lobbant lángra, hogy szabadságom erdeje égjen. gondok helyett visszagondolok, ilyenkor mindig újra el kell kezdenem felépíteni a jó erejét bennem.