Gyűlölt színű függönyt húz be,
csipeszek pattannak, hullnak,
vicsorgó cikcakkjaikban
zöld cafatok: műszál, rozsda
ránk nem tartozó küzdelme.
Parkettát mos, önpusztító,
egyenletes szenvedéllyel,
mindig ő győz, mindig egy-két
hétre, tudja és vállalja,
míg munkája ragyog, szárad,
sétálunk. Mit nézzen rajta.
És ugyanígy a ruhákat,
edényeket, fogait és
egyszeri, páratlan testét.
Nincs kivétel. De kezével
mintha súlytalan korlátot
is markolna közben, szűken,
de sosem puszta ökölbe
szorítva; csak rádől, mintha
egyre valami tisztábbat
húzna a világra, persze,
kínnal és szorongva, mégis,
meg se állva, érdemes-e.