„…egységesebb gondolkodás…

 

Farkas Atilla egykor dombóvári diákszínjátszó volt, majd az Országos Diákszínjátszó Egyesületet is vezette. Jelenleg a Kerekasztal Színházi Nevelési Társulat színész-drámatanára.

farkas atilla

Fekete Anikó: Mikor és hol voltál diákszínjátszó?

Farkas Atilla: Ha jól számolom, akkor 2002-től 2009-ig, hetedikes koromtól érettségiig voltam színjátszó, s érettségi után felbomlott a csapat. Dombóváron működtünk, a Művelődési Házban. A csoportvezetőnk Hajós Zsuzsa volt, vele dolgoztunk hét évig. Az első két évben nem csináltunk előadást – nem mintha nem szerettünk volna, – csak valahogy a csillagállás, meg az elszántság hiánya nem tette lehetővé, hogy közönség elé álljunk. Talán többet jelentett számunkra a közösség öröme, hogy együtt lehetünk, mint az, hogy létrehozzunk valamit. Jobban el voltunk foglalva egymással, mint a témával, az alkotással. Aztán elkészült a Vajh című produkció, és minden évben eljutottunk az országos találkozóra.

 

Ez az időszak mitől volt számodra meghatározó?

Identitásképző korszak volt, alapvetően meghatározó. Az első években egy-egy hetem úgy szerveződött, hogy vártam a keddet, hogy végre elkezdődjön a színjátszó és amint véget ért, már váram a pénteket, hogy megint jöjjön. Ez volt az a tanév, amikor heti kettő próbánk is volt. De ezt az időszakot leszámítva – ez még a kezdeti időkben volt – mindig csak heti egy volt. Minden más töltelékidőnek számított, valami, amit túl kell élni addig, amíg végre megint színjátszó nem lesz. Az első években leginkább a közösségi élmény volt, ami megragadott, hogy együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, és hogy ez egy választott közösség, nem olyan, mint az osztály vagy a család. Az, hogy ide jártam, a saját döntésem volt.

Később már máshova tolódott a hangsúly: ez volt az egyetlen hely, ahol értelmes kérdésekről értelmesen lehetett beszélgetni. Emlékszem például egy kérdésre, melyet a csoportvezetőnk intézett felénk: „Ha találkoznátok a varázslóval, aki minden kérdésre tudja a választ, viszont csak egyet kérdezhettek tőle, mi az, amit feltennétek neki?” Ilyen dolgokról az iskolában nem beszélünk. Meg amúgy sem igazán. Valahogy a legtöbb emberben van egy erőteljes félsz a „mélyebb” kérdésektől, témáktól, és kényelmetlen a fontosabb kérdésekről beszélni. Másrészt pedig a mai világ a válaszokat szereti, nem a kérdéseket. A kérdések rosszak. Elbizonytalanítanak, elgondolkodtatnak, és nem engedik, hogy tucatemberek legyünk. A színjátszón nem volt ilyen tabu. Állandóan kérdeztek tőlünk, kérdeztünk mi magunk is, és nem féltünk belemenni az élet értelme típusú kérdésekbe sem. Egyszer másfél órát dumáltunk az igazság mibenlétéről, hogy létezik-e, és ha igen, elérhető-e. Tizenhat-tizenhét évesek lehettünk ekkor.

De hogy válaszoljak a kérdésre is, két játékot imádtam mindennél jobban: a maffiát (gyilkosos) és a vakgyilkost. Egy darabig a stopos improvizációt is szerettem, aztán ez valahogy elmúlt.

 

Hogy élted meg a diákszínjátszó fesztiválokat? Milyen egyéb színjátszós programjaitok voltak egy-egy tanév során?

Nem volt más lehetőség, Dombóvár elég kicsi város, és a színjátszó nem tartozott a legjobban megbecsült délutáni tevékenységek közé.

 

Ez hogy lehet? Hiszen az elmúlt évek országos rendezvényei szinte mindegyikét Dombóvárhoz lehet kötni!

Igen, mert a Művelődési Ház felkarolta, odavitte, befogadta. De városi szinten nem támogatják – jó példa erre a 2015-ös ODT, amit az esemény megtörténte előtt pár héttel dobott ki a polgármester. Nem engedte meg, hogy a rendezvény Dombóvárra kerüljön, a közösségi lapján is ellenpropagandát folytatott, és így tovább. Ez a vezetőség hozzáállása. A fiatalok körében a színjátszó egyfajta hippi-hülyeségnek tűnt, és kicsit tűnik ma is, amolyan értelmetlen művészkedésnek, ahol vászongatyát hordanak, színes pólókat, fűben ülnek, gitároznak és produkálják magukat. Inkább a sport volt „menő”, az kézzelfogható, fizikai, király.

A fesztiválok úgy szervezték az évemet, ahogyan a próbák a hetemet. Szeptemberben már számoltam a napokat februárig-márciusig, míg végre jött a regionális, aztán majd az országos találkozó. Amit kicsiben adott a színjátszó – (hasonló emberek egy helyen a városkánkban), – azt nagyban adta az ODT: hasonló emberek a régióból és az országból egy helyen. Szerettem, vártam, többnyire jól éreztem magam. Persze egy kis fura utóíze mindig volt ennek a „vidéki” létnek a nagyvárosiak között. De meg lehetett szokni.

 

Mi volt számodra a legmeghatározóbb diákszínházi előadás, melyet más csapattól láttál kamaszként?

A Méltók. Azt hiszem, Perényi Balázs rendezte Vörösmartysokkal. Kevés dologra emlékszem konkrétan: – volt egy fotel, ami előadás közben összetört, és ezt ráadásul mesterien reagálta le a srác; meg egy fehér falú szoba, ami persze nem volt ott, csak egy dobogó, de tudtam látni a szobát a fiatalok játéka miatt. Szóval ez a két dolog, és hogy halálra röhögtem magamat, ugyanakkor többször összeszorult a gyomrom.

 

Ex-ODE elnökként mit gondolsz, mi lehet egy ilyen egyesület célja, s ennek érvényesítéséhez milyen lépéseket kell tenni?

Érdekérvényesítés és szakmai továbbképzés. Azt gondolom, az elsőre nincsen óriási szükség, mert ezek a csoportok általában egy intézmény alá vannak betagozódva, és azoknak az intézményeknek van saját érdekérvényesítő szervezetük. Inkább a másodikban látom a potenciált. Diákszínjátszásban nagyon kevés a lehetőség a fejlődésre. Többnyire elszigetelten dolgoznak a csoportok a vezetőikkel a saját fejük szerint. Ami persze sokszor csodálatos dolgokhoz vezethet, de találkoztunk már az ellenkezőjével is. Próbálkoztunk vele, hogy az országos találkozók egyben valamiféle tréningek is legyenek, kevés sikerrel. De talán érdemes lenne erre energiát fordítani, hogy olyan találkozókat hozzunk létre, ahol a csoportvezetők egymástól tanulhatnának, és elindulhatna valamiféle egységesebb gondolkodás a diákszínjátszásban.

De elsősorban azt gondolom, hogy az ODE-nak saját magának kellene egy nagyon határozott célt találnia a saját működésére, mert azok a célok és elképzelések, amelyeket sok-sok éve felállítottak, ma már nem biztos, hogy aktuálisak.

 

Hogy lehet egyes területek/régiók diákszínjátszó csapatait kommunikáltatni egymással?

Erre alkalmas a regionális és az országos találkozó. Csak valahogy soha nem marad idő egy csoportvezetői beszélgetésre…

Nem tudom, hogy megvalósítható-e, de érdemes lehet kipróbálni: egy feladat. A régióknak valamilyen feladatot kellene megoldaniuk, közösen. Egy elég érdekes és megfelelő téttel bíró feladatot, hogy mindenki szükségét érezze beleszólni és izgalmasnak tartsa az arról való gondolkodást, az alkotás lehetőségét. Nem tudom, lehet, hogy ez egy csoportvezetői színdarab, amit a találkozók végén az eredményhirdetésre várva eljátszanak a csoportvezetők, de az is lehet, hogy annak a bizonyos Etikai Kódexnek a létrehozása is lehet izgalmas kihívás lenne.

 

Mit gondolsz, mivel lehet ma megreformálni a diákszínjátszást, s mik a lehetséges utak a jelen állapotokban?

Az egymástól tanulás. Mindig van mit tanulni a mesterektől, akik hosszú évek óta tartanak tréningeket, de szerintem, ha ezek mellett még a többi csoportvezető is tarthatna alkalmanként egy-egy tréninget, az mindkét oldalról hasznos lehet. Egyrészt a csoportvezető kicsit rákényszerül, hogy összegezze és reflektáljon a saját munkamódszerére, másrészt azok, akik részt vesznek, belekóstolhatnak, kipróbálhatják azokat a módszereket. Új formák és eszmék mindig vannak, csak magányosan, egyedül maradnak sokszor, erre talán megoldás lehetne egy szakmai fórum.

http://ofi.hu/hir/ketnapos-muhelykonferencia-diakszinjatszasrol

Arra tudok csak gondolni, ami pár éve felmerült az egyik ODE gyűlésen, hogy talán a diákszínjátszás jövője nem egy országos szervezet központi akaratában van, hanem a régiós bázisok kiépítésében. És ebben az építkezésben segíthetne az ODE. Mert már majdnem minden régióban van egy nagyobb szervezet, ami kézben tudja tartani a dolgokat, az ODE-nak meg csak annyi lenne a dolga, hogy ezeket a szervezeteket rávegye arra, hogy működtessék a kommunikációt.