Charles Dickens, élete utolsó éveiben, bizony, nem érezte jól magát a bőrében. Ezt én tudom a legjobban, én, John Forster, aki hosszú évtizedekig a legigazabb, leghűségesebb barátja és egyetlen valódi bizalmasa voltam – egészen haláláig. Már jóval halála előtt – azt hiszem, ez úgy huszonöt-harminc éve lehetett, talán 1845 körül – engem bízott meg azzal, hogy majd én írjam meg az életrajzát. Kérését nagy odaadással és a valóságnak megfelelő ténybeliségekkel teljesítettem is. Az életrajz végül három kötetben jelent meg, és barátom halála után rögtön bele is fogva, három esztendő alatt írtam meg. Bevallom, rengeteget sírtam ez idő alatt, de úgy érzem, sikerült ezzel egy kerek és hiteles emlékművet állítanom a nagy regényíró – meglehetősen regényes – életéről.

Azonban volt valami, ami nem kerülhetett bele az életrajzba. Dickens megesketett – esküszöm, így volt! –, hogy az, ami élete utolsó éveit megkeserítette, amitől szenvedett, sőt, rettegett – maradjon meg titoknak. Ám most, midőn én is hamarosan eltávozom az élők sorából, úgy érzem, kötelességem a nyilvánosság elé tárni halott barátom titkát. Talán a pokolba kerülök emiatt, nem tudom, és az is lehet, hogy az elhunyt – még elő – hozzátartozói, valamint a rajongók milliói elátkozzák nevemet, és majdan feldúlják síromat dühükben. Legyen hát! Szórják szét csontjaimat! Mit számít! Az én lelkiismeretem tiszta, és megbékélten, nyugodt lélekkel várom az elkerülhetetlent.

Íme hát a nagy titok hiteles története:

 

1867-ben hallottam először a szörnyűségről (pontosan nem emlékszem már, hogy mikor), körülbelül május 22-én – nem akarok hazudni, de talán pénteken, igen, pénteken –, úgy tizenegy óra harminckilenc perc magasságában (hogy hány másodperckor, fogalmam sincs, kérem, nézzék el nekem, szenilis vénember vagyok már), mikor szokás szerint meglátogattam barátomat, annak londoni házában. Villásreggelire voltam hivatalos, és a nagy házban rajtunk kívül épp nem tartózkodott más, csak a csöndes és mindig szeretetreméltó Mrs. Parker. Az ebédlőben ültünk barátommal, egymással szemközt, szótlanul, az éhségtől-szomjúságtól vadul nyeldekelve. Nemsokára bekopogott és belépett kedvesen mosolyogva Mrs. Parker, úgyszólván a tenyerén hordozva a nagy tál gőzölgő töltött káposztát. Majd, miután letette elénk a csábítóan illatozó étket, köténye rejtelmes zsebeiből elővarázsolt két palack bort.

– Melyiket bontsam ki előbb, Uram? – kérdezte aztán, azzal a megnyerő alázattal, amely olyan jól állt neki  – A bikavért vagy a juhfarkot?

– Köszönjük, Mrs. Parker – vette át tőle a borokat barátom. – Majd sorsot húzunk. Lesz, ami lesz. Most elmehet, Mrs. Parker.

Mrs. Parker meghajolt, és elcsoszogott, óvatosan becsukva maga után az ajtót. Barátom hírhedten sugárzó arcára ekkor páni rémület ült ki, és már képtelen volt türtőztetni magát: két kezében egy-egy palackot szorongatva görcsösen, az asztalra borulva zokogni kezdett. Az őszinte részvét és együttérzés természetesen engem arra késztetett, hogy együtt zokogjak-sírjak vele. Percekig hullottak könnyeink, mint a záporeső. Ám, egy idő után, mikor már csak erőnek erejével tudtam kipréselni kiürült könnyzacskóimból az utolsó cseppecskéket, valósággal a hajamat tépve már a kétségbeeséstől, elkezdte roppantul fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyan, mégis, tulajdonképpen: mi baja lehet szegénynek? És én egész testemmel rázkódva, el-elcsukló hangon meg is kérdeztem tőle:

– Barátom, mi bántja a lelkedet? Akarsz beszélni róla?

– Akaharnihi éhéppehen akaharnéhék – hüppögte eltorzult, vonagló ajkakkal –, csahak azah kéhérdéhés, hohogy tuhudohok-ehe?

– Azért csak próbáld meg – szóltam, és biztatásul a vállára tettem a kezemet, bizony a vállára, mely, most már bevallhatom, oly idegesen rángott, rángatózott, mint egy sebtiben lenyisszentett békacomb. – Nekem igazán elmondhatod – tettem hozzá megnyugtatólag.

Dickens erre (úgy tűnt nekem, legalábbis) szemmel láthatón nyugodtabb lett, és szipogva törölgette meg kivörösödött szemeit a zsebkendőjével. Aztán bele is fújta az orrát (emlékszem, úgy hangzott ez, ott és akkor, oly lélekdermesztőn, mint a Végítélet harsonája.)

– Tudd meg hát, barátom – mondta búsan, reményvesztetten, letéve az asztalra a borokat –, hogy most már mindennek vége. Elvesztettem. Valószínűleg örökre.

Mit, barátom? – kérdeztem leplezetlen izgatottsággal.

– Hogy mit? Azt akarod, hogy megmondjam, hogy mit? He?

– Azt! – vágtam rá határozottan.

– Jó, legyen – szólt aztán, búbánatosan lecsüggesztett fővel, és suttogva mondta, szinte csak lehelve. – Elvesztettem az osztriganyitó késemet…

– Az osztriganyitó késedet! – kiáltottam fel, elhűlve az iszonyattól – Azt, amelyiket még az apádtól örököltél…?

– …ő meg az ő apjától – fűzte hozzá barátom, immáron végképp összeomolva –, az én nagypapimtól, William Dickenstől…

– Az az elefántcsontnyelű, monogramos, acélpengéjű, pompás kis kés…

– A kiskésit, hát persze, hogy az!

– …amellyel… – de már be se tudtam fejezni a mondatot, annyira átéreztem barátom gondjának súlyát, apokaliptikus mivoltát.

– Nekem, mint regényírónak, befellegzett – motyogta maga elé, mondhatni, csak úgy, magamagának. – Sohase fogok már tudni úgy írni, mint azelőtt. Mindig, minden egyes alkalommal akkor jött meg az ihletem, ha kitettem magam elé a dolgozóasztalomra azt a szép kést, és addig nézegettem, forgatgattam, mígnem hirtelen megszállt az ihlet, és ment minden, mint a karikacsapás…

– Micsoda csapás! – vetettem közbe halkan.

Barátom meg csak folytatta, mintha meg se hallotta volna a megjegyzésemet, mintha ott se lettem volna.

– … én voltam az ’Utánozhatatlan Dickens’, de ennek most már vége, örökre vége. Akár meg is halhatok…

Nem nézhettem tovább tétlenül barátom pokoli kínját, gyötrelmét. Rögtön a tettek mezejére léptem, és határozott, szakavatott mozdulatokkal kinyitottam a bikavért, majd töltöttem neki s magamnak. Dickens nem sokat lacafacázott; egy slukkal leküldte a pohár tüzes italt. Jómagam is – már csak baráti szolidaritásból kifolyólag – ekképp cselekedtem. Aztán egy fejmozdulattal jelezte: töltsd újra a poharakat, cimbora, csak bátran, keményen. Úgy tettem, ahogy kérte. És ismét lehajtottuk a bátorság italát. Visszagondolván erre az epizódra, most is azt hiszem, hogy még az egri várvédő vitézek is megsüvegelték volna e teljesítményünket – már ha jelen lettek volna.

Mivel barátom szemei tüzesen kifényesedtek, orcái kisimultak és egészségesen megpirosodtak, voltam bátor megkockáztatni egy kérdésecskét.

– Barátom, jobb egy kicsit? Mert ha…

Dickens nevetve válaszolt.

– Még ennél is jobb lenne, ha mind meginnánk a bort, hahaha!…

– Hahaha! – nevettem vele együtt magam is.

Vagy egy pohárnyi volt még a palackban. Kacagva töltöttem ki (igyekeztem legjobb tudásom szerint: fele-fele arányban). Majd koccintottunk, és eltüntettük azt is, mint két vidám mágus. Ám ekkor váratlanul barátom újra visszaesett a búskomorságba. Persze az én arcomról is azon nyomban lefagyott a mosoly, annak ellenére, hogy, mint írtam volt, május vége fele járt az idő tájt. Próbáltam cselesen elterelni barátom figyelmét, éppen ezért óvatosan megpedzegettem.

– Barátom, ha nem eszünk, kihűl az étel.

Dickens rám nézett, aztán a töltött káposztára, végül ismét rám. Lassan fölemelte jobbját (nem, nem a balt, ebben olyan biztos vagyok, mint akkor voltam, tehát, mondom, nem a balt), és mutatóujját felém bökve, bökte ki.

– Már rég kihűlt, pupák! Hozd ide, légyszi, a szivarosdobozomat, ott van, ni – mutatta –, és bontsd fel ezt a… izé…

– A juhfarkot! – segítettem ki zavarából, és már álltam is fel, hogy hozzam a szivarosdobozát.

– Vegyél te is belőle – kínálta, miután letettem elé az asztalra –, egészen kiváló minőség, Csongor a neve.

– Csongor? – kérdeztem meglepetten, és kivettem egyet a dobozból – Sose hallottam még róla. Biztos jó. Köszönöm.

Szótlanul szivarozgattunk. Egyszerre csak a homlokomra csaptam.

– A juhfark! Oh, de oktondi is vagyok! – fakadtam ki.

Barátom a hatalmas füstfelhő mögül komoran rábólintott erre a megállapításomra, én meg nem késlekedtem, fölpattantam, mint egy párduc, hogy kinyissam a bort.

– Egy, kettő, há’! – mondtam harsányan, a megvidámítás szándékával, és midőn már pukkant a dugó, tölték is magunknak.

Barátom, sajnálatos módon, nem tűnt túl lelkesnek. Igazság szerint: nagyon letörtnek látszott, és én gyanítottam (mi több, ma is így gondolom, annyi esztendő után), hogy belül is az lehetett. Némán, zord arccal, vastag kortyokban itta a bort, míg én csak picinyekkel. Ám váratlanul – ma már tudom, az ég küldte akkor nekem a sugallatot! – eszembe jutott egy ötlet. És annyira fellelkesültem tőle, hogy egy nagyobbacska kortyot kellett innom, mintegy önfegyelmezésül. Elnyomtam a hamutálban a szivaromat (amúgy sem ízlett, iszonyú büdös volt), letettem az asztalra a poharamat (azt hiszem, az asztalra, igen, hát persze, hogy az asztalra, hova máshova is tettem volna), és torkomat köszörülve így szóltam barátomhoz.

– Barátom! Volna egy ötletem, nem is tudom…

Dickens mélabús szemekkel nézett rám, majd elnyomta ő is a szivarját, akár egy bolhát, és intett, hogy folytassam. És én folytattam.

– Izé… ö… szóval nekem is van egy igen régi és szép osztriganyitó késem, elég jó állapotban van, és…

– Osztrigát is fel lehet vele nyitni? – kérdezte összehúzott szemöldökkel barátom.

– Ó, hát persze, ez egy, hogy is mondjam, egy univerzális kés. Ha tudnád, mi mindent ki lehet vele nyitni!

– Itt van nálad? – szólt Dickens, már enyhe érdeklődéssel.

– Hát… tulajdonképpen nincs, de…

– Jellemző rád, John – mondta feddőleg barátom –, hogy feldobsz valamit, aztán kiderül róla, hogy nincs is. Mondhatom… de inkább nem mondom.

– És mi lenne, ha holnap elhoznám neked?

– Miért nem most? Igazán nem értem, mit tökölsz itt nekem. Én a helyedben már itt sem volnék, hanem ugrasztanám a kocsisomat, és vágtatnék haza lóhalálában, hogy… de minek is folytatni. Nagy, nagyon nagy szomorúságot okoztál nekem, John – mondta végszóra, és legurította a poharában maradt bort.

Azonban én már ott sem voltam. Kocsisunk az ezüstschillingestől úgyszólván megtáltosodva, igazán elemében volt: olyan vágtában száguldottunk a házam felé, hogy még a kengyelfutó gyalogkakukk is megnyalta volna mind a tíz ujját. Az íróasztalom egyik fiókjában találtam meg végül a kést. Mit tehettem? Legalább akkora vágtában siettem vissza barátomhoz, mint amiképp jöttem tőle. Az úton elégedetten paskolgattam a szivarzsebemet – abban volt ugyanis az osztriganyitó kés. Éppen időben érkeztem: még félig volt a palackban a jó juhfarkból. Barátom továbbra se nyúlt a töltött káposztához, még csak rá se nézett, mondhatni levegőnek nézte. Inkább maga elé meredt, és szívta azt a rossz, hm, szivart. Lihegve-fújtatva rogytam le abba a karosszékbe, ahol azelőtt ültem volt. Zsebkendőmmel törölgettem izzadt homlokomat, és ittam egy kis bort, mert bizony kutyául kimelegedtem. Aztán barátom kérdőn tekintett rám. Azt hiszem, csak ekkor vette észre, hogy megérkeztem, egyáltalán, hogy a világon vagyok. Úgy húztam elő a szivarzsebemből az osztriganyitó kést, mint valami bűvész, majd kidülledt szemű, megdöbbent arcú barátom elé tettem, a borospohara mellé. Barátom hitetlenkedve nézte ténykedésemet, még a szemeit is dörzsölgette, mintha alig hinné el, hogy ébren van.

– Az enyim, John? – kérdezte könyörgő szemekkel, tétován.

– A tied, barátom! – mondtam ünnepélyesen, szerény mosollyal – Néked adom. Vedd csak el! Megszenvedtél érte. Ezt én tudom a legjobban, abbion.

– Ó, áldott légy, ködös Albion! – kiáltott fel barátom, égnek emelt karokkal, szemekkel – Légy büszke nagy fiadra…!

– Ugyan, barátom, semmiség, egy csekélység csupán – jegyeztem meg szerényen.

– … aki továbbra is víg kézzel onthatja remekműveit! – folytatta barátom, meg se hallván közbevetésem.

Dickens ezek után lecsillapodott, és úgy nézte, forgatgatta kezében a kést, mintha máris… máris jött volna néki az ihlet. Könnybe lábadt szemmel felém fordult aztán, és a kezét nyújtotta. Én meg úgy belecsaptam a tenyerébe, mennydörgő kacajjal, miként a villám, nyári viharban.

– Nagy, nagyon nagy örömet szereztél nekem, John! – mondta férfias örömmel, váltig a kezemet rázva, mint kutya a rongyot. – Lehet, hogy mindjárt írok is.

Nem tudtam erre mit mondani, örültem, hogy barátom ismét a régi formájában van. Fölálltam, hogy hazainduljak, hogy barátom nyugodtan írhasson.

– Hová, hová, te kópé? – kérdezte barátom, és visszahúzott a székemre.

– Izé… csak nem akartalak az alkotásban zavarni – motyogtam.

– Előbb még megisszuk ezt a bort, barátocskám! – azzal már töltött is a poharakba.

Éppen két pohárra való maradt, és én ezt jó előjelnek tekintettem, annak ellenére, hogy igen-igen kapatosnak éreztem már magam. Ittunk hát. Dickens a kést nézte megbűvölten, vagyis inkább megbűvölve, én meg a barátomat, akinek a szemei, egész örökmozgó, piros, eleven arca már az új ötletek előrajzását sejtette. Megittam a magamét (ámbár úgy éreztem akkor, hogy nálam berúgottabb már csak egy rozzant kerti ajtó lehet), és fölálltam, dülöngélve, de immáron véglegesen.

– Ba-rá-tom – szóltam akadozva –, írjál csak, én már… megye… megy-e… megyek is…

Dickens olyan mélyen elmerült önnön mélységeibe, hogy én nem kívántam ebben megzavarni, így hát kibotladoztam a szobából. Azt, hogy hogyan, mi módon keveredtem haza, igazság szerint nem tudom, ez az idő valahogy kiesett, fogalmam sincs, hová, merre. Kérem az Utókort, hogy nézze el ezt nekem, idős is vagyok, öreg is, és alighanem egy idő óta már vén is.

Na mármost, másnap (erre olyan tisztán emlékszem, mintha az a délelőtt itt lenne előttem, itt, ni, ahol most ülök, az íróasztalom előtt), egyszóval másnap. Hol is tartottam? Á, igen. Tehát, amilyen sebesen csak tudtam, elmentem meglátogatni barátomat, hogy bejött-e neki az osztriganyitó kés, avagy sem. Az inas, vagyis hogy pontosabb legyek: az inas legény beengedett a házba, én pediglen szedtem a lábam, és bekopogtam barátom dolgozószobájába. „Tessék!” – harsant fel a jól ismert, ámbátor kissé hűvös hang. Beléptem. Barátom kivörösödött arca iszonytatóan levertnek hatott. Mrs. Parker ott állt mellette, és serényen legyezgette. Hogy most a hiúságát-e, vagy csak úgy, én azt már ennyi idő után meg nem válaszolhatom. Elég az hozzá, hogy szerfölött komor látványt nyújtottak, higgyék el nekem.  Odaloholtam barátomhoz, hogy kezet fogjak vele. Ő lomhán megrázta, de rám se pipált. Ekkor a rémülettől hátratántorodtam, és ijedtemben leültem a nagyon kényelmes pamlagra.

– De… de mi tört… – dadogtam metafizikai borzongással.

– Hogy mi? Mi?! – csattant fel barátom. – Az, kérlek, hogy nem megy az írás, na!

– De hiszen…

– John, John. Próbáltam: és semmi. Meg kell esküdnöd, hogy senki emberfiának el nem mondod ezt, amit most mondtam neked. Mrs. Parker már meg is esküdött (Mrs. Parker éppoly buzgón bólogatott erre, amiképp továbbra is buzgón legyezgette barátomat). Most rajtad a sor!

– Hm. Nos. Legyen hát… De mi van, ha holnap már… esetleg… – bátorkodtam megjegyezni – holnap…

– No, esküdj! – szólt parancsolón barátom.

– Hát jó, esk… esküszöm neked, hogy…

– Jó, köszönöm, John, tudtam, hogy számíthatok rád! – mondta barátom, és meghatottan odajött hozzám, hogy egy kézszorítással megköszönje eskümet.

És én boldogan fogtam meg a kezét. Egy különlegesen szép napot töltöttünk el aznap. Kártyáztunk, ittunk, ettünk, nevettünk, mulattunk éjjelig.

 

Úgy tudom, hogy a későbbiekben, egészen haláláig, valóban nem ment már neki az írás. Az Erwin Drood című utolsó regényét be se tudta már fejezni. Hogy az osztriganyitó kése hova lett – csak a Jóisten tudja.

Ezzel a tanulsággal zárom hát eme kis írásomat. Ez volt Dickens titka, most már mindenki tudja. Ez volt, amitől élete végén rettegett, hogy ki ne tudódjon, mint a nyárfalevél. Most kiírtam magamból, kiszivárogtattam: nyugodt vagyok. Várom a nagy Kaszás suhintását.