Részlet a Lányok könyvéből

Többheti kerülgetés után találkoztak egy rendezvényen. Júlia megpróbált elnézni az emberek feje fölött, a szeme óvatosan, lassan, mint egy inga csúszkált a teremben. Rossz szokás. Ettől folyton azt érezte, hogy nézik, hogy az ajtó irányába fordult fejek mind rárontanak a kíváncsiságukkal. Ági amúgy is direkt úgy ír, mintha keresztrejtvény lenne. Csak azért, mert krimibolond, azt hiszi, másnak is érdekes mindenféle hálókat keresni. Hát nem keresik, tudd meg, és arra se fordít senki időt, hogy kitapogassa, ki kicsoda a valóságodban. Kit érdekelne. És nem is korszerű.

Leült, és a sok, magán érzett tekintettől úgy érezte, hogy a csontjai üregesek, könnyűek, törékenyek. Ha dobbantana egyet a lábával, vagy ha valaki nekimenne, szilánkosra törne a kövön. Meg se mert mozdulni, ott ült egy pózban és várta, hogy történjen valami vele, felmentés vagy megsemmisülés.

Mert Ági jön, ezt tudta előre. Integetni fog. Köszöngetni, de fukarul bánva minden szóval. Hogy mindenki lássa, hogy ő már fontos, nagy ember, nincs szüksége barátok védelmére.

Júlia érezte, hogy nem kellett volna eljönnie. Nem kellett, cask ajánlott volt. Nem kell rejtőzködnie.Ha nem jön, azzal bizonyítja, hogy bujkál. Még amikor elindult, akkor is a fejében volt, hogy visszaül a székbe, maga elé veszi a gépet és ott marad. Amikor kilépett az ajtón, minden pillanatban egy új szerződést kötött.

A második emeletről még van lehetőség visszajönni.

Ági kinn ül, pulpituson, valami nagy, virágokkal díszített dobogón, bársony, vörös fotelben. Előtte beszélgetőpartnerek, alacsony támlás kis székeken. Lócákon. Sámlin. Zökkenve esik a négy szemüveges riporter jegyzetfüzetestől egyre lejjebb, már szinte gyereknek tűnnek Ági előtt. A bársony pirosa visszaverődik Ági hajáról. Pont olyan, amilyet Júlia festéssel sem tudott soha elérni. Ő a sorok között, és amikor elérkeznek a kérdéshez, ahhoz a kérdéshez, akkor Ági lenéz a színpadról, felemeli a kezét, és rámutat. Nem mosolyog, mert ez nem vicc. A csuklójáról a vékony karperecek a könyökéig csúsznak, és csilingelnek, mint egy ébresztőóra.

A kukáktól, még senki nem látott.

Ági besétál, és egyenesen felé tart. Odaér. A bőre betegen fehér. Az emberek feléjük fordulnak, de Júlia nem nézi a szemüket, talán nem őket nézik. Ági leül mellé, felé fordul. A száján valami ismeretlen rúzs, amit Júlia rondának és természetellenes színűnek lát. Ági azt mondja: Lassan lesüllyedtem az álom színvonalára. Érts meg, muszáj volt leírnom. Ágnes megvető tekintetétől követve Júlia feláll és pár ülést arrébb megy, és közben arra gondol, hogy nem a nevem. Nem a nevem. Nem. Az emlékeim.

Az utcasaroktól.

Ági felhívja a színpadra. A parketta csíkozását számolja, ahogy megy felfelé. A könyöke derékszögbe keményedik, a csontjai mintha megkötöttek volna. Felérve az Ági elé halmozott pogácsába markol, egymás után, gyorsan megkap kettőt, és hallja, ahogy halk nevetés fut végig a termen.

A metró jó. Rengeteg lehetőség, millió út, az elágazások, átszállások. Hány út nyílhat meg, millió, ha csak a valószerűeket nézzük is.

Ági a fikcióról makog. Ő a könyvet, ahogy a kezébe kapta, elhajítja. Félkörben repül, és kinyílik középen, a friss nyomdai szag kilökődik a lapok közül. Ági ránéz, bocsánatkérően, az emberek azt várják, hogy egymás nyakába boruljanak, izgatott jó érzés van rajtuk, az arcukra van írva. Júlia kitekeri Ági kezét. Az emberek körülállják őket, és a rendőrséget tárcsázza valaki.

Még mindig elmehetek, nem ért ide. Ha tényleg megjelenik, és idejön, akkor elmondom neki, amit akarok, de nem szavakkal, hanem testtel. És talán Ági majd elhúzza a száját, vagy mosolyog, hogy lepattanjon róla minden, de teljes lesz a győzelem, és akkor Júlia hazamegy, Ági pedig már hiába olvas fel, hiába próbálja végig az arcait, ott fog maradni ebbe a pillanatba zárva, örökre.

Júlia észbe kapott, és abbahagyta a bólogatást, amit a gondolatai váltottak ki. Ági megérkezett, és Júlia felállt. A sorok között, bár Ági nem vette észre, elindult felé.

Elé áll. És nézi. Nézi, ahogy a haja nem szőke, az arca nem sárgásfehér, a ruhája nem fekete, a szája nem rúzsos. Hanem szürke, és barna, és sápadt. És az arca pont azt mondja, amit az előbb ő gondolt ki. Látja a rémületét, a kezük sem ér össze. És felmegy a pulpitusra, és leül a plüssfotelbe, Ági meg ottmarad, szemben a színpadnak, a két kezét tartja előre, mintha várna a kézfogásra, az összeérésre. És amikor Júliát az ő nevén köszöntik, remegni kezd az orrcimpája, ahogy Júliának szokott, amikor felizgatja magát. És ott a színpadon Júlia az ő szájával elkezdett felolvasni, és ez, aki ő maradt, talán Ági, olyan lassan, ahogy csak lehetséges egyáltalán mozogni, megfordult, és mintha a csontjai megmerevedett karamellából állnának, kilépkedett a teremből.

De csak eddig tartott.

Ági haja fényesen és szőkén kivilágosodott az ablak fénye alatt, és Júlia a nyitott könyv lapjai helyett a kabátját tartva megállt az ajtó mögött, és még egyszer utoljára visszanézett Ágira, aki előrelapozott egyet a könyvben, és csak rá nézve fel, folyton nézve a betűk közötti helyeket, rácsként kapaszkodva a betűkbe folytatta az olvasást. Ági, az áruló, Ági, a patkány.

 

Részlet az Apophis könyvéből

És azóta minden egyszer történik, és mint ahogy egyszer történik, csak így írok le mindent. Szemben ültem vele. Júlia arcán semmi. Leereszkedtem mellé, óvatosan, mert a takaró görcsei alatt fulladozott amúgy is. Néha olyanokat beszélt, hogy a lábszárcsontja szinte egyenesen a szájába párolog. Hogy ilyenkor, amikor egy-egy testrésze külső látszat nélkül elég, én meg nem hiszek neki, ki-be takarom, hogy bizonyítsak, ilyenkor mintha hülyébb volnék annál, mint amit gondolt; de ha kimegyek, a takarón megmozdulnak a morzsák és sikítani tudna, ha a szája nem lenne tele ki nem lehellhető párával, és hogy a szavaim agylágyulást okoznak neki, a betűk a fülébe petéznek, rejtett etimológiák gombamód szaporodnak az otthagyott hülyeségeimből táplálkozva. Egyik reggelre, csak hogy bizonyítson, véresre vakarta a fülét. Lekötöztem. Valami nagy szavakat várna ilyenkor az ember, nem ezt a kisimíthatatlan semmit.

Arra gondolt, hogy kár volt kivinni a kamrából a dédi gobleinjézusát. Felügyelhette volna az egereket odabenn. Nem volt méreg, csak a melegtől és a szárazságtól döglöttek meg. Elképzelte, ahogy a hozzáférhetetlen, zárt üvegek körberagyogják a patkányok utolsó óráit, a lekvár és a zsír színétől és szagától tébolyult kis állatok nem találják az utat, amin befúrták magukat. Egymásba harapnak és magukba marnak. A vér kipárolgása, patkánykannibalizmus, boldogság: a szagok és a színek hullámoznak a szemük előtt. Arcba, szemhéjba marni. Utólag sajnálta őket, bár undorodva dobta ki a tetemeket. Apró harapásnyomok a kis, lesoványodott, száraz testeken. Még aznap újravakolt, és a képet visszaakasztotta a kamrába. A gobleinjézus giccsszeme szenvedőn átnézett az üres, frissen meszelt falra a jobb sarokban, át a kolbászok erdején, ahol délelőttönként a lekváros üvegek piros folyosót rajzolnak.

Ekkor már nagyon fájt, a Gyógymód Tévé harsogta a fájdalomcsllapításról szóló praktikákat, egy se használ. Mintha a felrakott kukta szelepje mozdulna, előre vártam ezt az ijedséget is, ami hirtelen jön és hirtelen megy. Valami váladék jött a szememből.

Most olyan fejet vág, mintha az utolsó szavaim várná.

Mintha a homlokomtól felfelé kettészakadna a bőröm.

Csak sírsz, mondom neki, és letöröltem a vért, félreharapta a nyelvét. Most biztos tudja, hogy hazudok, mert lecsukta a szemét, és kicsit pirosan lát mindent, vibráló kis fehér foltokkal, érzi, hogy nem volt időm zuhanyozni miatta.

Arra várok, hogy a híg véres lé befolyjon a torkába, és meghaljon végre. Azon gondolkodok, hogy az első pár fogat, ami műfog, nem kellene-e kivenni, meg régi olvasmányélményekből, hogy az ember állát felkötik, az milyen.

Elfordítom a fejem, mint az a ronda gobleinjézus, a fejembe nézek a szememmel. Rózsaszín, fényes gömböket látok remegni, a migrén negyedik fázisa.