Ahogy a parketta lemészárolt heringrajként szorong négy fal őrvidéke közt. Szúette fényt hajtogat fonnyadt függönyök testvérisége. Avas foltok glóriái táncolnak a vaskos üvegeken. A panelben megreked a hőség, kirostálja a levegőből a frissességet, tűzfészket rak, hosszútávra tervez. A fal sárga mezején kopott szirmok, egy öregúr pipája tömény füstöt fial, kezében ciánkék album, benne két fénykép két rég elföldelt kutyáról: Gróf Vesegyulladás és Báró Végbélrák. Frissen, életerősen. Tekintete egy pillanatra elfelhősödik. A bánat vándormadarai a könnyek.

Ahogy az egyik csöppnyi nénike előtt a végtagjaiból szögeket kilökő, behegedt markú megváltó jelenik meg, ki a keresztről lemászva vállára veszi azt, majd a dombról lehátrálva végigsétál a városon vele, miközben az emberek mind összeszedik a köveket, melyek órákkal ezelőtt meggyötört húsáról hulltak le. A keresztfát a városon túl egy árokba veti. Ott zöld lombot ereszt, virágok ezreit, melyek kelyheibe az emberek belesúgják fájdalmukat. Az utolsó hervadás után a fa kóróvá szárad, gyengén vérezni kezd. Egyetlen mag marad belőle, melyet az ősszé érett messiás fal fel. Atomjaira hull, a görgeteg időt magával rántva távozik. Minden mozdulatlan. Többé nincs, ami boldogságukból kibillentse a megszabadultakat. A néni elszunnyad.