Nézz körül,
ilyen egy kollégiumi szoba,
zacskók, palackok,
zsákban háló emberek
a padlómintázatú linóleumon.
Az ágyon hátizsákok, tanszer,
nem lehet kinyitni az ablakot,
jég kaparja az üveget,
rohadnak a szagok,
fonnyad a függöny.
A villany még működik—
ha söpörjük,
szőnyeg alá söpörjük a port.
Tördeled kezed,
de lehet, hogy megteszik
a zuhanó polcok helyetted.
Csak a falakat nézd,
most még kékebbek szemednél.
Ne érts félre, nem szeretem őket,
csak azt akarom, hogy itt rekedj,
és elleshessem a csönded,
amiért figyeltelek,
figyeltem a tested,
ha a közelemben álltál.
Már pótcselekvés se vagy,
mint kezdetben a dohányzás,
amiért egy időben átgyalogoltam a túlpartra,
parkot, elhagyott utcarészt keresve,
nehogy visszahalld,
és azt mondd, hát idáig süllyedt.
Épp úgy féltem tőled,
mint Istentől féltem,
hogy mániákusan figyel,
miközben a vécén ülök.
Egyre baljósabb a hold,
az opálos folt az égen.
Képzelj el sivatagot délben,
és felejtsd el, mi történik
ott éjszaka.
