Mikor Kata belépett a konyhába, az anyja a pultnak támaszkodva állt, és a rádióból szóló sláger refrénjét dudorászta. Kezei – mint mindig, ha azt hitte, nem látja senki – szabadon kaszáltak a levegőben.

– Végre, hogy ideértél – mondta Dina, de az arcát nem fordította a lány felé.

– Láttad a tömeget a rakparton, nem? Gondolhattad, hogy késni fogok.

– Miért, nem fértél fel a villamosra?

– Nem is jár. Halottak fekszenek a síneken.

– Ne beszélj sületlenségeket.

– A Várbazár tetejéről lövik az embereket.

– Mostál már kezet?

Kata az ablakhoz lépett, és mutatóujjával párhuzamos csíkokat húzott a párába. Bőrét csípte az üveglap hidege.

– Voltak közöttük gyerekek is.

– Vidd be a levest, Kata. El fog hűlni.

– Tudom, hogy te is láttad.

– Most már elég. Apád és Iván várják az ebédet.

Kata felemelte a tálat. Felmérte a kezében tartott súlyt, repülő húskockákat képzelt maga elé, szertespriccelő répakarikákat és tésztacsíkokat. Szinte hallotta a porcelán csattanását a konyha műmárvány padlóján, mégis óvatosan lépkedett, nehogy a zsírral pettyezett, gőzölgő leves átcsapjon az aranyszegélyű peremen. A főtt hús szaga megsokszorozta az éhséget és a szégyent, amit érzett miatta.

Kata apja, Vendel egy karosszékben ült, Iván vele szemben, a kanapé szélén feszengett. Úgy néztek ki, mintha beszélgettek volna, de mióta Kata megérkezett, egyetlen szó sem hangzott el közöttük. Mikor a levesestál koppant a tálcán, Iván felugrott, és az asztalhoz sietett.

– Már megint tyúkragu? – kérdezte Vendel. Ráérősen, egészen kicsire hajtogatta az újságot, mielőtt feltápászkodott. Dina lesimította a ráncokat az otthonkája gallérján. Korán kelt aznap, hogy nyitásra odaérjen a csarnokhoz, de a hivatásos beszerzők és szakácsnők így is megelőzték. Az orvos azt mondta, kímélnie kell magát, ő mégis órákig várakozott a hidegben, a tüntetők és a rendészek közé ékelődve, az oszladozó galambok bűzétől kavargó gyomorral. Mire bejutott a Nemzeti Ellátmányozási Vállalat Deluxe áruházába, már megint csak három nem túl friss comb maradt neki, meg vagy harminc deka máj, pont annyi, hogy ne legyen érdemes resztelni. Nem rajta múlt. Ha Vendelnek jobb kapcsolatai lettek volna, ha ők is megengedhették volna maguknak, hogy házhoz szállíttassák a húst, hogy legyen egy beszerzőjük, mint a házban szinte mindenkinek, akkor főzött volna csülkös bablevest, rozmaringos oldalast, sőt akár kapros tokányt is, tojásos nokedlivel, de Vendel kapcsolatai pontosan ennyire voltak jók, a Deluxe áruház csalhatatlan hentese árazta be őket minden vasárnap.

– Majd legközelebb kitalálok valami újat – mondta végül. Vendelnek nehéz napjai voltak, nem akarta hergelni, nehogy földhöz csapja a herendi tálat a gyorsan hűlő levessel együtt.

A zöldségeket már nem tudta olyan szabályos kockákra vágni, mint azelőtt, és újabban a sót is túl nagyvonalúan adagolta, de Dina ragulevese még így is nagyon jó volt. Kata nem is próbálta leplezni az éhségét. Az első lenyelt falat még égette a torkát, de aztán egyre jobban esett minden következő. A szeme sarkából látta a többieket. Apja komótosan tunkolta a sűrű lébe az apróra tördelt kenyérdarabokat, az anyjának viszont nehezére esett az evés, mert a fáradtságtól vagy az idegességtől a szokásosnál is erősebben remegett a keze. Egyedül Iván turkált az ételben, egyenes háttal ülve, könyökét szorosan a törzse mellett tartva, ahogy az intézetben tanították.

– Ebéd után majd segítesz nekem leszedni a függönyöket, Kata – mondta Dina. A keze kilengett, és a kanalán egyensúlyozott májdarabka visszacsobbant a levesbe. – Borzasztó, mennyi port megfogtak az idén.

Kata leszedte a kiürült tányérokat, és bevitte a krumplit. Iván összerezzent, amikor szedett neki. Dina a fia és a férje tányérjára tette a csirkecombokat. Már régen eltervezte, hogy ha egyszer megkérdezik, azt fogja mondani, hogy ő és Kata jobban kedvelik a rántott cukkinit. Amúgy rágós is lehetett a hús, a kések csak úgy csikorogtak a porcelánon.

Kata mohón nyelt, azt képzelte, csirkét eszik. Mosogatás előtt behajtotta a konyhaajtót, és megvizsgálta a csontot, amit Iván hagyott a tányérján. Lekapargatta a porc körül megmaradt húscafatokat, ujjbegyével összegyűjtötte a tányéron szétszóródott panírmorzsát. Mielőtt még tisztára nyalhatta volna a tányért, Dina benyitott. Nem nézett Katára, egy kettétört csirkecsontot dobott a szemétbe. A gardróbszekrény takarásában szopogathatta ki belőle a velőt.

Spórolni kellett a gázzal, a hideg vízben viszont alig lehetett leöblíteni az edényekről a mosogatószer és a zsír elegyét. Dina a pultnak dőlve, konyharuhával a kezében várt a tiszta tányérokra.

– Mesélj majd apádnak az új munkahelyedről – mondta.

– Neked ne meséljek? – kérdezte Kata, és óvatosan Dina kezébe adta a levesestálat.

– Nekem elég, ha tudom, hogy minden rendben van.

– Hogy lenne már minden rendben, anya?

– Miért, nem kedvesek veled a kollégáid? Szólj apádnak, ő majd elintézi.

– Ezt én nem bírom tovább csinálni! – kiáltott fel Kata, és a mosogatóvízbe hajította a szivacsot. Dina keze megrándult, és kicsúszott belőle a tál. Ha Kata nem kap oda, és nem fogja meg a levegőben, apró darabokra tört volna a padlón.

– Ne haragudj, nem kellett volna megijesszelek – mondta a lány, és újra kihalászta a szivacsot a zavaros vízből.

– Nem történt semmi – felelte Dina nyugodt hangon –, de a tányérokat és a lábasokat még el kell mosni. Nem hagyhatjuk félbe, amit elkezdtünk.

Kata jobban szerette volna elkerülni az apjával való beszélgetést, de miközben Dina a létra tetején állva a csipeszekkel vacakolt, ő meg a függöny alját tartotta, érezte, hogy Vendel figyelni kezdi. Szabadon kipreparálhatta a szemével, a nappalit és az ebédlőt összekötő üvegajtó kitárt szárnyai között nem volt hová bújni. Kata nem nézett hátra, inkább belebámult az ablakon túl nyíló mélységbe, le a vörös és sárga foltokkal teleszórt hegyoldalra.

– Így mindjárt más, nem gondolod? – fordult Dina a nappali felé, de Vendel nem válaszolt, a lányt nézte még mindig.

– Gyere ide – szólalt meg végül. – Ide, mellém. Remélem, jól viseled magad az új munkahelyen.

– Igen, apa – mondta Kata, és leült a kanapé szélére. Izzadó tenyerét végighúzta a sötétbordó huzat ismerős bordázatán.

– Nem akarok semmi pletykát. Semmi kavarás, megértetted?

– Igen, apa. Persze, apa.

– Remélem, a munkásszállóba nem mehetnek fel hozzád férfiak.

– Nem, dehogy.

– Ugyan, Vendel, te is tudod, hogy nem úgy neveltem Katát – szólt közbe Dina, de Vendel ügyet sem vetett rá.

– Majd én találok neked valakit, ha eljön az ideje. Most még nem akarok. Még szükségem lehet rád itthon. – Kata nem szólt. Mint egy kiszámíthatatlan állatot, szemmel tartotta az apja kezét.

– Kérdezd meg, hogy rendesek-e vele – makacskodott Dina.

– Mindenki nagyon rendes velem, apa.

– Nem terhelnek túl?

– Alig van mit csinálnom.

– Na, ezt nem szívesen hallom. Majd szólok az osztályvezetődnek, hogy vonjon be több ügybe – mondta Vendel, azzal megpaskolta Kata combját, és felvette az ölébe eresztett újságot. A lány megkönnyebbülten állt fel. Egyenesen a fürdőszobába ment, ráfordította a kulcsot, és hosszan mosta a kezeit. Háromszor habosította fel a szappant, és öblítette le a bőréről a zsírt és a szagokat.

Utána bezörgetett Ivánhoz, de nem kapott választ. Résnyire nyitotta az ajtót, és belesett. Az öccse az ágyon feküdt, körülötte a körletben megszokott személytelen rend, de a haja zilált volt, az arca pedig vörös. A nyitott ablakon beáradó hideg ellenére derékig ki volt gombolva az inge.

– Jól vagy? Tudok segíteni? – kérdezte Kata.

– Száraz a szám. Hozz vizet.

Mint gyerekkorukban, ha el akarták kerülni a konyha és a nappali körzetét, egy fogmosópoharat töltött meg, és azt vitte be Ivánnak. Csak akkor érezte meg a fűszagot, amikor melléült az ágyra.

– Te be vagy tépve – mondta tárgyilagosan.

– Kérsz?

– Nem. Itt nem.

– Te tudod – rántotta meg a vállát Iván. – Nekem segít elviselni.

– Vissza fogsz menni a határra? – kérdezte Kata, és megsimította a fiú homlokát.

– Remélem, hogy nem kell. Az öregember irodai munkát ígért nekem.

– Jó lenne. Gyakrabban láthatnálak. – Kata becsukta az ablakot, és egy pokrócot terített Ivánra. – Mehetnénk együtt a menzára.

– Ott van még menza?

– Hát, így hívják, de étel nincs, csak asztalok, ahol mindenki megeheti, amit hozott.

– A seregben legalább kaja van. Egyelőre.

– Te, Iván, mi lesz ebből?

– Hogy érted?

– Soha nem volt ilyen durva.

– Nem tudom, nekem ehhez semmi közöm – felelte Iván. – Én a határőröknél vagyok.

– Dehogy nincs közöd. Itt történik. Velünk.

– Hülye vagy. Semmi sem történik velünk, Kata. Semmi, érted? Minden másokkal történik. Ezt jegyezd meg.

– De Iván, ha holnap…

– Maradj ki ebből. Nem kezdhetsz el ilyeneket kérdezgetni.

– Te talán soha nem kérdezel?

– Leléphetsz. Kifele, hallod? Ez parancs.

Iván egy erőteljes lábmozdulattal letaszította Katát az ágyról. A lány felállt, megrázta a fejét, és kilépett a sötét folyosóra. Belesett a nappaliba. A konyhában szólt a rádió, Dina hamisan dúdolta a refrént. Vendel az olvasólámpa fénykörében ült, mint egy pók a háló közepén, kezében megcsillant a pohár. Ideje volt indulni. Kata felvette a kabátját, a lakáskulcsát felakasztotta a fogasra, aztán behúzta maga mögött az ajtót. Futni kezdett, és csak a lépcső alján állt meg, hogy bekösse a cipőjét.

– Á, a kis Sóvágó. Téged is ritkán látunk errefelé mostanában – hallotta a feje fölül.

– Csókolom! Milyen szép napunk van ma, nem igaz? – Kata a keze fejével sietve elmázolta a könnyeit. Ilonka néni a félemeleten lakott. Katonaözvegy volt, és valószínűleg jelentett a többi lakóról, hogy a férje halála után a házban maradhasson.

– Attól függ, kinek milyen. Azt hallom a rádióban, hogy a fiatalok zúgolódnak.

– Valóban, Ilonka néni? Ne mondja!

– Mondd csak, nálatok mindenki elégedett?

– Persze, Ilonka néni. Főleg vasárnap.

– Vasárnap?

– Ja, olyankor a legjobb. Tetszik tudni, nálunk ma ragu volt, meg minden.