értékelés

"Kiss Tibor Noé a feszültségkeltés eszközeit, a krimi és a rémtörténet műfaji kódjait biztos kézzel alkalmazza – elérve azt, hogy a titok, a rejtélyesség áthassa a szöveget. Ennek is köszönhető, hogy az Aludnod kellene egy – rövidsége ellenére is – sűrű, a figyelmet végig fenntartó regény, olyan jól komponált munka, amely többszöri olvasást érdemel."

8

Kiss Tibor Noé második prózakötetét jelentős kritikai visszhang követte. A kiterjedt recepciót és a regény kapcsán olvasható számos szerzői megnyilatkozást áttekintve jól látható: az Aludnod kellene nemcsak bekapcsolódott az irodalom társadalmi felelősségvállalásáról szóló diskurzusba, hanem fel is erősítette azt.

A szerző az első kötetét, a transzneműséggel járó identitáskrízist elbeszélő Inkognitót követően újra egy vakfoltra mutat rá: a mélyszegénységben élő, a társadalom perifériájára szorult emberek mindennapjait teszi láthatóvá. A rendszerváltás után magára hagyott állami gazdaság területén játszódó Aludnod kellene egy sajátos törvények szerint működő mikrotársadalomról ad látleletet. A regény telepe zárványszerű tér, amelyben a mobilitás, a kitörés lehetősége nem létezik, ahol csak korlátozó családi minták érvényesülnek. A regényben a kiugrási kísérlet gondolata ugyan megfogalmazódik („Tanulnod kell, hogy elmehess innen, vissza a városba” [43.]), ám meg nem valósul: „Mennyi elveszett ember. Egymáson röhögnek, de sosem mosolyognak. Lassan megőrülnek a telepen, de a kereszteződésnél mindig visszafordulnak, nekik mégis itt jó. Magukra zárják az ajtót, hallgatnak” (139.). Az Aludnod kellene tétje és a kortárs irodalmi szcénában betöltött szerepe világos. A kompozicionális megoldásokat, a szerkezeti felépítést, a műfaji kapcsolódásokat, a cselekményvezetést és karakterformálást – tehát az írói technét – tekintve pedig elmondható: az erős első kötet után egy jól megmunkált második született.

A regény szigorú szerkesztettséget mutat. A hét fejezet rövid, egy-egy epizódot felvillantó szövegrészekből áll. A szerző a minden ornamentikát nélkülöző, lakonikus mondatokkal („Lomtár. Porlepte könyvespolc. Kulcscsomó az asztalon. Lila gumigömb a kulcskarikán. Összegyűrt vászonzsebkendő. Üres féldecis üveg.” [127.]) erős atmoszféra megteremtésére törekszik, fullasztóan szűkös regényvilágot hoz létre. A nyomasztó hangulatot különböző szenzuális hatások erősítik: ilyenek a szöveg egészén alkalmazott auditív effektek (zúgó távvezetékek, fütyülő szél, sorompónyikorgás, recsegő zsebrádió) és a pontosan felrajzolt, csendéletszerű állóképek. Az elbeszélő több esetben – gyakran túlságosan is direkt módon – hangsúlyozza, az Aludnod kellene monokróm regény: „mintha átlépett volna egy láthatatlan határt, elnyelte a reménytelen szürkeség, a világból eltűntek a színek és a kontrasztok” (20.); „Szürke volt a tükör, szürke volt az ablak” (68.); „Minden ugyanolyan volt körülöttük. Por, sár, vas, vakolat, minden szürke.” (114.). Az egytónusú szövegtér elemei, azaz a valaha működőképes, ám az évek során lepusztult gazdaság romlásnak induló épületei fizikailag is megnyomorított emberek életének kulisszái lesznek. A szereplők a telepen egyhangú életet élnek, egy helyben topognak; ezt a kínzó változatlanságot időmarkerek is jelzik. A szerző paradox elemekkel dolgozik. Az elbeszélő állandó reflexiókat tesz a telepi idővel kapcsolatban, mutatja a napok múlását, ugyanakkor egyfajta állandóságot, időtlenséget is példáz: „Ugyanolyan nap. Távolodó, elbukó, eltűnő” (68.); „Este hét lehetett. Vagy nyolc, nem számított. A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt. Cigarettától cigarettáig, etetéstől etetésig, napkeltétől napnyugtáig teltek a percek.” (68.).

aludnodkelleneA majorsági telep lakói sematikus figurák. Gulyás Feri, Pék Laci vagy Tatár Pista alakja könnyen felcserélhető. A narrátor egyes különálló szövegrészek felütéseiben nem nevezi meg szereplőit – elbizonytalanítva ezzel azok kilétét, egyúttal megteremtve a kötetre annyira jellemző rejtélyességet. Egy-egy alakra sok esetben csak attribútumai (Pék Laci piros baseballsapkája, Szandra fekete haja, a Féllábú mankója) alapján ismerhetünk rá. Az ugyanolyan monoton, kiüresedett életet élő szereplők között ugyanakkor (kvázi)hierarchia figyelhető meg. Ennek csúcsán a telepet felvásárló és uraló Pongrácz Antal, alján pedig a korábban (többek között) munkásőrkiképzőként, öregek otthonaként, majd szenvedélybetegek ellátójaként működő intézet lakói állnak. Az intézetiek a periféria perifériáján árnyként, „sűrű, tejfehér tömeg[ként]” (94.) létező emberek: „Mozdulatlan, elmosódott figurák a szürkületben. A testüket mintha gyolcsba csavarták volna. Az arcuk helyén foszladozó maszk. Foltok, barázdák. Néhány felskiccelt vonal, vízszintes száj, függőleges az orr.” (108.). Az intézet lakói esetében válik egyértelművé: a telepen állati és emberi között vékony a határvonal. A szereplők sok esetben dehumanizált lényként jelennek meg („Mintha soha nem is lettek volna emberek, hanem csak szélben hajladozó, gyönge fák” [32.]), vagy állati vonásokat kapnak, animális viselkedésformákat mutatnak („Alkonyatkor az intézetiek is megjelentek, vonzotta őket a sült szalonna illata. A kiserdő fái között őgyelegtek. Néha kidugták a fejüket a lombok közül, de ennél tovább nem merészkedtek” [8–9.]) – ezzel is hangsúlyossá válik az emberiesség, illetve a morál deficitje a telepen.

A közösség tagjai közötti relációkat tekintve figyelhető meg leginkább a humánum, az altruizmus teljes hiánya. Egyedül a múltbeli események elbeszélésekor olvashatunk működő emberi kapcsolatokról; olykor egyfajta idill is megjelenni látszik ([Szebeni] anyja felvette az ölébe, becézgette, vigasztalta. Letörölte a könnyeket az arcáról, ő pedig abbahagyta a sírást. Még most is érzi az anyja illatát, a meleg, puha bőrt, amihez olyan jó volt hozzásimulni” [86.]); ennek a jelenben azonban semmi nyoma. Az egy térben (nem együtt, csupán egymás mellett) élő regényalakok csak agresszión, erőszakon alapuló kontaktust képesek teremteni: Gulyás éhezteti, veri feleségét; Tatár Pista megöli beteg anyját; Szokola Bandi molesztálja lányát; Pék Laci megmérgezi az intézetieket; Pongrácz pedig attól fél, ha bezárja boltját, a kintiek közül valaki elvágja a torkát. A telep ezen lakói állandó kontroll alatt állnak. A végig jelen lévő, antropomorf vonásokat magukon viselő varjak a regény minden eseményét követik; a Féllábú szintén kiemelt pozícióban, voyeurként mutatkozik. Tatár Pista pedig egy őrbódéból pásztázza a területet, védi a telepet a fosztogatóktól − eközben kukkol, figyeli a lakókat: „A helyiek éjszaka is állandóan kint kódorognak a telepen. Gulyás Feri lopakodva húzta maga után a fával megrakott kézikocsit. Nézett balra, nézett jobbra, csak azt nem látta, hogy Tatár Pista egy fának dőlve közelről figyeli minden lépését.” (57.)

A szereplők sivár mindennapjait, illetve egyes karakterek múltját egy kívülálló, explicit módon nem ítélkező narrátor beszéli el. Egy-egy szövegrészben az elbeszélő a szereplők szemszögéből − szinte kivétel nélkül férfi-perspektívából − láttatja az eseményeket. Az Inkognitóhoz kötődő befogadói elvárásokat tekintve sem véletlen: az Aludnod kellene kritikái az elemzések során jellemzően a gender-szempontot is érvényesítették. A telep ugyanis maszkulin vidék. A terméketlen, visszafordíthatatlan pusztulásra ítélt területről hiányoznak a nők. Azok pedig, akik valaha ott éltek, de elmenekültek, megbolondultak vagy tragikus halált haltak, alárendelt szerepben jelennek meg; a férfiak szempontjából pusztán funkcionális lényekként mutatkoznak: „Sokra nem ment velük. Nem tudták rendesen kibelezni a csirkét, arról pedig szó sem lehetett, hogy elvágják a nyakát. A nők megváltoztak.” (19.) Több szöveghelyen nyilvánvalóvá válik, hogy a férfi szereplők vakok a női aspektusra: Pék Laci például, miután közösült Irénkével, nem látja, hogy a nő valószínűleg erőszakként élte meg az aktust (53.). A regény kiemelt történetszála a telep egyetlen egészséges, fiatal női szereplője, Szandra köré szövődik, akinek sorsa nem kérdéses: bukása szükségszerű.

A szerző kihagyásos elbeszéléstechnikával dolgozik. A feszültségen, megválaszolatlan kérdéseken, a tragikus végjátékot előkészítő, baljós előjeleken és a késleltetett információn alapuló narráció folyamán fokozatosan bomlanak ki a történetek. A kezdetben lassú tempójú, ám a középrésztől érezhetően gyorsuló szövegrészek egyre többször záródnak cliffhangerrel. Kiss Tibor Noé a feszültségkeltés eszközeit, a krimi és a rémtörténet műfaji kódjait biztos kézzel alkalmazza – elérve azt, hogy a titok, a rejtélyesség áthassa a szöveget. Ennek is köszönhető, hogy az Aludnod kellene egy – rövidsége ellenére is – sűrű, a figyelmet végig fenntartó regény, olyan jól komponált munka, amely többszöri olvasást érdemel.

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető, Budapest, 2014.

Kép forrása: www.ujszo.com