értékelés

"Az Éles főként nyelvezetéből és abból a bátorságából adódóan erős regény, amellyel a kortárs (bár ilyen töménységben főként a fiktív szereplők életében létező) problémákhoz közelít; az esetek többségében nem fordul el, kérlelhetetlenül számol be a karaktereket körülvevő kiúttalanságról és a kallódás pusztító erejéről. Másrészt viszont nem könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy olyan fokú kilátástalanságba vezeti olvasóját, amelyből mintha eleve ki volna zárva nemcsak a megoldás lehetősége, hanem annak megindokolása, hogy pontosan miért is kell ennek így lennie."

7.5

Potozky László regényében csak keveseknek adatik meg a kitörés lehetősége. Az Élesben felvonuló szereplők java része számára úgy tűnik, az önutálatból mintha nem is volna más kiút, csakis a csendes beletörődés vagy saját magunk elpusztítása; ha volna is parányi remény, az annyira távolinak látszik, hogy már akarni is felesleges.

Potozky László két novelláskötetével hívta fel eddig magára a figyelmet: a debütáló Áradást követő, 2013-as Nappá lett lámpafény a Magvető gondozásában már a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartott, az akkori kötetben sorakozó írások pedig (noha számos irodalmi hatást tapinthattunk ki rajtuk egészen könnyen) biztos írói tudásról tanúskodtak; ezzel együtt is érezhető volt azonban rajtuk, hogy a szerző talán a kelleténél több tragikus sorsfordulatot szeretett volna egy-egy oldalban összesűríteni. Éppen ezért is lehet érdekes megfigyelni az Éles kapcsán, hogy vajon az erős dramaturgiai váltásokra fókuszáló szerző képes-e ezeket megfelelő kompozícióba, immáron regényformába sűríteni.

A kötet lapjain a cselekményt elbeszélő huszonéves főhős mindennapjai tárulnak fel, amelyeket rövidesen egy szintén egyetemista, de alkalmi prostitúcióból élő fiatal lánnyal folytatott szerelmi szál fog meghatározni. Viszonyukat kezdetektől fogva erősen befolyásolja, hogy mindketten a társadalmon kívül léteznek, mégpedig elsősorban saját szándékukból. A fiatal fiú túlérzékeny természetét csakis a folyamatos italozással és az öncsonkítással képes kezelni, párja pedig saját testképzavarával harcol eredménytelenül. A regény vázát kettejük kapcsolata alkotja: szerelmük egyszerre jelent menekülést, önáltatást és a másik totális kisajátítását; végül annak belátását, hogy mindketten képtelenek az együttélésre. Mint rövidesen nyilvánvalóvá válik, az Éles az extremitásban hisz, ez a felfogása pedig a regény java részében nem is tűnik el. Legyen szó akár a főhős elsős zámú elvéről („A legjobb fájdalomcsillapító a fájdalom”), vagy akár a dramaturgiai fogásokról, a karakterek zöme mintha nem tehetne mást, mint hogy végigjárja azt a nyomorúságos, sehová sem vezető utat, amelyet kijelöltek nekik; amennyiben valaki mégis képes puszta önerőből a változásra, döntéseinek mozgatórugóit inkább találgathatjuk. Jórészt olyan világba kapunk bepillantást, amelyben érezhetően nincsenek köztes helyzetek. Hogy ez pontosan miért is van így, milyen motivációk keresendők, és mindez milyen következményekkel jár, arra viszont az esetek többségében már nem kapunk kielégítő választ; a történet reflexió nélküli lajstromozás szintjén ragad meg, helyenként kissé lapos atmoszférát eredményezve.

elesA szövegben az úgynevezett „egyetemistáskodás” egyet jelent az otthoni pénzek elúsztatásával; a kollégiumok közös hűtőit minden esetben szétlopkodják, a közös vécékre hosszasan kell várni. A szegények kénytelenek mustáros kenyéren tengődni, hiszen képtelenség diákmunkát vállalni egy olyan városban, ahol felsőoktatási intézmény található; az albérletek és a diákok olyan szinten igénybe vannak véve a deciszámra belőtt nyugtatóktól, literszámra vedelt söröktől, hogy még a fikción belüli létezésük is minimum kérdéses kellene legyen. Amennyiben a huszonévesek életmódjának egyfajta karikatúrájáról volna is szó, kevés kreativitást érezni ebben a szerzői szándékban, főként azért, mert a féktelenség ritkán eredményez valódi, visszavonhatatlan vagy akár epizódokon túlmutató hatást. Ez pedig már jóval problémásabbnak hat. Amikor pénz áll a házhoz, a gondok hasonló gyorsasággal látszanak megoldódni. A kurzusok könnyen abszolválhatók némi Chivas Regallal, havi három-négy kisebb rablásból gond nélkül fenntartható és takaríttatható a fullosan berendezett apartman. A város kupleráj; a női szereplők zöme drogos kurva, a szülők balekok, a rendőrök perverzek, a barátok pedig alvilági kapcsolatokkal rendelkeznek. Különös, hogy a züllésben legnagyobb természetességgel elmerülő fiú egyébként idővel kivételesen tehetségesnek és becsvágyónak mutatkozik elsősorban a tanulmányok terén – azonban sem ő, sem közvetlen környezete nem tesz próbát bármiféle alternatíva keresésére.

A főhős kevés szünetet engedélyez magának, mondatai sodrók; noha számos társadalmi csoportot és helyszínt idéz meg, elsősorban a megfigyelő pozíciójában létezik; igazi viszonyulást csak önmagához, valamint barátnőjéhez képest fedezhetünk fel. A kötet erőssége épp a kapcsolatuk ívének felrajzolásában található: a kölcsönös kizsákmányolás mechanizmusa szépen van szerkesztve, a fiatalok előbb a másikban keresnek menedéket, majd a kivonulás programját valósítják meg, míg teljesen át nem formálják a másikat. A regénybe csempészett bűnügyi szál szintén jókor érkezik, Katje eltűnése ugyancsak váratlan (bár a karakterfejlődés szempontjából kevés súllyal bíró) fordulat, amely sokat lendít a szűnni nem akaró sötét hangulaton. Az Éles emellett olyan nyelven szólal meg, amely szintén elismerésre ad okot: a leírások zsigeriek, a főhős monológja sokszor ügyesen megszerkesztett, erős, illő hasonlatokkal teletűzdelt („Úgy gyűjtöttem a sok szétcsapott estét, mint más a hűtőmágneseket” – 16., vagy: „az arca maga volt a lelki traumák térképe, szó szerint koldulta az empátiát és a pofont” – 113.). Ugyanilyen figyelemreméltó az a képiség, amellyel a szöveg dolgozik („Fáradt vidék volt ez a vidéknél is megfáradtabb emberekkel” – 61.), illetve az aprólékosan összerakott, tudatos szerkesztésmódra utaló motívumok sora (a lemeztelenítésre Katje tetoválásának lelézereztetése csak egyetlen példa, ehhez hasonló technikák szép számmal sorakoznak a kötetben).

Ezért furcsa kettősség vonul végig a szövegen. Az Éles főként nyelvezetéből és abból a bátorságából adódóan erős regény, amellyel a kortárs (bár ilyen töménységben főként a fiktív szereplők életében létező) problémákhoz közelít; az esetek többségében nem fordul el, kérlelhetetlenül számol be a karaktereket körülvevő kiúttalanságról és a kallódás pusztító erejéről. Másrészt viszont nem könnyű figyelmen kívül hagyni, hogy olyan fokú kilátástalanságba vezeti olvasóját, amelyből mintha eleve ki volna zárva nemcsak a megoldás lehetősége, hanem annak megindokolása, hogy pontosan miért is kell ennek így lennie.

Potozky László: Éles, Magvető, Budapest, 2015.

Kép forrása: www.holdkatlan.hu